Vér lepte fehér rózsa - 6. Érben a vér

A történetek nem mindig szólnak pozitív hősökről. Olykor a hős nem más, mint egy ember, akinek a teste emlékszik a pisztolyra, a késre, az átokra, amellyel tönkretette egy másik ember életét. Függetlenül attól, hogy az illető, jó, avagy rossz ember, kobold, óriás vagy egyéb félszerzet volt. 

A lényeg mindig a felszín, azaz a díszcsomagolás alatt van. Attól a perctől kezdve, amikor már bosszúra éhezel, mert olyan mély fájdalom gyökerezik a szívedben, lelkedben, már édes mindegy, hogy annak előtte mi voltál.

Most ez vagy… 

Te emlékszel arra, hogy miért lettél azzá, akivé lettél, a tested pedig arra emlékszik, amit elkövettél. Ezért ha a soros úgy hozza, nem fél újra megtenni azt, amit már megtett.

Így, ahogy most szemtől szemben álltam azzal az emberrel, akit már július óta üldözök, nem gondolkodtam azon, hogy vajon miért mentett meg.

Nem volt értelme! Ez volt a kedvenc játéka. Megvert, megalázott, majd életben hagyott, hogy újra kiélhesse szadista játékait a kedvenc babáján, aki én voltam.

Miközben gyógyított, nem tudtam rá szépen gondolni, vagy megbocsátóan. Nem ment. Hiába, tudtam, hogy valaha ő is Roxfortos volt, hogy egy levegőt szívott velem, hogy a mardekár fogója volt… Nem éreztem szánalmat, sem félelmet. Egyszer már megütöttem, már szórtam rá kínzó átkot… Megtehetem újra. 

Ezen elmélkedve, futtattam körbe a szememet a lány wc-ben, miközben, éreztem, hogy testem erőtől duzzad, hogy bőröm újra selymessé válik.

Lucius Malfoy, méregdrága talárja összepiszkolódott, és némi vizet is magába szívott a fehér márványpadlón. Lucius tekintete még mindig semmibe révedt, és megkövült benne a félelem és a tisztelet.

Nem tudtam, mire várok. Miért nyugszom meg, mikor eléggé nagy bajban vagyok, de még sem akartam elfutni, sem verekedni. Éreztem ugyan a késztetést, de az erő, és hogy végre semmiféle fájdalom nem kínzott, mámorító volt.

Ekkor vettem észre, hogy Jared Carwford engem néz éjfekete szemeivel.

- Szóval te vagy az – mondtam rekedten, mert a hangom, még mindig nem volt az igazi.
- Igen, engem üldözöl már egy ideje – biccentett.
- Ismerlek – mondtam higgadtan, és tartottam a kontaktust kettőnk között.
- Én is téged – mondta, majd halványan elmosolyodott.
- Nem lesz ez egy szerencsés ismeretség – mondtam vészjóslóan.
- Talán mégis – nézett rám incselkedve, és végighúzta ujját a járomcsontomon. Tűrtem az érintést. Még nem jött el az én időm.
- Nem vennék rá mérget – mondtam tárgyilagosan.
- Én sem! – ismerte be. Majd elhallgatott, és mohón végig mért a tekintete.


Jared nem volt az a fajta férfi, aki mellett csak úgy ellehetett menni az utcán, vagy egy teremben. Magas, erőt sugárzó teste, és félelmetesen ijesztő fekete szeme éles ellentétben állt angyali arcával. Olyan volt, mint egy kölyök, aki hatalmasra nőtt. Az arca finom metszésű, markáns, ám mégis gyermeki. Orrán volt egy apró görbület, mert rosszul forrhatott össze az orra egy törés után, gondolom. Haja szőkés-barna, tökéletesen meg volt fésülve, és be volt lőve. Ahogy kell. Kétségkívül sokan odavoltak ezekért a rosszfiúsan édes gyermeki vonásokért… Ekkor azonban a szemem megakadt a fülén. A fül vége egyre keskenyedett, bár alig észrevehetően. 

- Meg kéne öljelek – felelte tárgyilagosan, majd fülem mögé tűrt egy tincset, a mozdulat abba maradt, és belemerült a fekete melír csík tanulmányozásba.
- Dettó – rángattam szavaimmal vissza a földre. Finom eltűrte hát a tincset majd, végig simított arcom élén.
- Miért üldözöl engem? Minket, halálfalókat? Te is az egyike vagy azon buzgó griffendéles, Dumbledore követő… - kezdte, de én durván a meglöktem, és mérgesen felmorogtam.
- Én nem vagyok követője senkinek! Én azért üldözlek téged, és a mocskos fajtádat, mert tönkretették az életemet – sziszegtem. A barátságos tárgyalásnak részemről vége.
- Mit tudhatsz te arról, mi az: SZENVEDNI? - kérdezte gúnyos mosoly kíséretében – Hisz nem vagy sem félvér, apád, anyád nem véráruló, sárvérű sem vagy. Nincs mitől tartanod. Egy senki vagy a senkik világában – mondta.

- „Ha te király vagy is, egyenlőség jár nekem szólni szavadra. Illet ennyi hatalom. Mert Loxias szolgája vagyok, nem tiéd, s nem is Kreont fogom védőmnek mondani! Halljad tehát, mert vakságomról csúfolódsz: te látsz, és nem látod, milyen fertőben élsz, sem, hogy kinek házában élsz, és kikkel élsz!” – idéztem fel, egyik kedvenc mugli könyvem sorait.

- Szép idézet, Teiresias… te vak jós – mosolyodott, miközben a márvány padlón fekvő Luciusra nézett. Ismeri, gondoltam döbbenten.

- Nem te vagy az, aki egyetlen terhet hurcol évek óta Clover – mondta, majd a szeme tompán megcsillant. 

- Gyalázat vagy, nem érdekel sem tanácsod, sem a szavad! Már késő vágynod a békére! Én nem felejtek Jared! – sziszegtem, majd vártam, hogy lesújtson, mint régen.

Arca újra felvette a régi, hideg ürességet, majd hangja megkomolyodott. 

- Ha így, hát így… - vonta meg a vállát. Előhúztam a pálcámat, de már nem tudtam védeni az átkát.

És sóbálvány átok hatása alatt álltam, másnap reggelig, amíg egy másodéves hollóhátas lány, sikoltozva meg nem kereste a bájitaltan tanárt, hogy két gyereket talált egy lány wc-ben. Lucius és én, délután kettőig feküdtünk a gyengélkedőn, miközben, mindkettőnket nagyban vallattak a házvezető tanárok, hogy ki átkozott meg minket. És egyáltalán Lucius mit keresett egy második emeleti női mosdóban? Egyikünk sem akart a másikkal szövetkezni, ám mégis, tudtuk nagyon jól, hogy mindkettőnkre veszélyes lenne, ha elmondanánk mi történt. Így esett, hogy egy közös titok őrizője lettem Luciussal. Hamarosan, azaz két nap múlva este kiengedtek engem a gyengélkedőről, és felmehettem a klubházba. A Kövér Dáma egy rövid hangversennyel üdvözölt, mivel nem tudtam a jelszót, még szobroztam ott egy ideig, amíg arra nem tévedt Sirius. 

Fekete, göndör haja lazán omlott a vállára, a bakancsa sáros volt, talárja ázott, vizes. Az illata sem volt kellemes. Olyan volt a szaga, mint egy ázott kutyának.

- Áh Conery – biccentett, mikor mellém ért – Hát téged is lehet látni? 
- Időnként – mosolyogtam kényszeredettem, mikor a képen szereplő hölgy egy újabb kísérletet tett, hogy tisztán kiénekelje a magas c-t. 
Sirius arcán fájdalmas kifejezés terült szét, és a fülét befogva várt, hogy elmúljon a borzalmas vinnyogás. Követtem példáját.

Mikor a hangzavar lecsökkent, és már meg is szűnt, a dáma sértetten nézett ránk, Sirius elmondta a jelszót, majd a cuccaimat ázott ruhájához emelve bekísért engem a klubhelyiségben, ahol a Griffendéles diákok népes társasága díszelgett.

Lily éppen egy ötödéves lánynak segített házit írni, az egyik kanapén. Amit észrevett felsikoltott és nyakamba ugrott.
- Clover! – mondta megkönnyebbülten.
- Lily – mondtam nyögve, mivel nem kaptam levegőt.
- Jaj ne haragudj – mondta, majd eleresztett, és elpirult kissé. A haja lazán hullott a vállára, és valaki nagyon sóvárgott utána… James.

Ott ült az egyik ablakpárkányban, és első ránézésre kinézett az ablakon. A valóság azonban az volt, hogy az ablaküvegen keresztül figyelte Lily minden lépését, miközben Lupin valamit dühösen magyarázott neki, valami holdtöltéről. James mély barna tekintete emlékeztetett valamire. Vajon hol láttam már ezt a sóvárgó tekintetet? 

Aznap este nyugodtan aludtam az ágyamban. A szobatársaim, akiknek létszáma a kezdeti nyolcból, már velem együtt háromra fogyatkozott, hagytak pihenni. Az első napok azzal teltek, hogy igyekeztem bepótolni, amiről eddig lemaradtam, és az összes étkezésnél, hosszú sötét pillantásokat váltottam Malfoy „mocskos halálfaló jelölt” aljadékkal. Persze az életemnek a sötét része továbbra sem hagyott számomra nyugtot. Bosszantott a kérdés, hogy, vajon hogyan került ide a Roxfortba egy halálfaló? Amikor ez elvileg lehetetlen… Ha abban a szerencsében részesültem, hogy lyukasórám volt, végig kergettem az összes szellemet az iskolában, hogy információkat szedjek ki az iskola „hibáiról”. Félig fej nélküli Nick volt az egyetlen, akivel egy esős péntek délelőtt volt szerencsém hosszan elbeszélgetni. Ő említett meg egy bizonyos szobát, ami akkor jelenik meg valakinek, ha igen csak szüksége van rá. Hogy is nevezte? Ja igen, a Szükség szobája… Ez kezdésnek jó lesz. Szeptemberben jelentős próbákat álltam ki. Hiszen Jared képét láttam reggel, este, ha tükörbe néztem, mikor elmerengtem órán. Aggasztott, hogy nem tudom, mikor találkozunk legközelebb. Bár egy ideig azzal, nyugtattam magamat, hogy talán soha többet nem találkozunk, de ez hiú ábránd volt. Erre Október elsején jöttem rá, a Gonosz varázslatok kivédése órán. 

- Ma párbajozni fogunk! – futott be Frank az osztályterembe. Magas vékony termete mellett eltörpült, szorosan a nyomában haladó, lihegő kissé dundi Peter.
- Igen, igen – szuszogta – Most mondta McFiver! Valami különleges vendég jött el a Roxfortba, hogy megnézze a prof óráját! – mondta izgatottan Peter.

James vigyorogva nézett a terem másik felében lévő Pitonra. Zsíros fekete haja a vállát súrolta, szabálytalan orrának vonala kissé elcsúfította amúgy sem szép arcát. James nagyon gyűlölte szegény srácot. Nem csak ő… Igazából, nekem semmi bajom nem volt vele, ahhoz képest, hogy mardekáros volt, szinte minden McFiver által tartott órán mindig ő volt a párom. És egyben versenytársam is. 

- Most kikészítem Pipogyuszt – súgta Potter, Blacknek. 
- Eljött az időd testvér – veregette hátba büszkén mosolyogva Black, Pottert. 

Ám ekkor kinyílt az ajtó, és teremben néma csend lett. Ez ritka pillanat volt, hiszen ezen az órán a két örökké csatázó ház volt összeengedve. Mardekár&Griffendél.

Leültem Piton mellé, majd rámosolyogtam.
- Szia – köszönt, majd féléken a mögöttünk ülő Lilyre pillantott.
- Szia, szerinted kiket hív majd ki csatázni McFiver? – kérdeztem terelve a témát, hogy Piton ne húzza ki még jobban a gyufát Potternél. 
- Nos ez nem egyértelmű? – kérdezte mosolyogva. Összevontam a szemöldökömet, majd kitártam a karomat, hogy jelezzem az értetlenségemet. Megforgatta a szemeit, majd hosszú fehér ujjaival felém bökött.
- Én!? – mondta döbbenten. Nah jó… Tudtam, hogy az egyik én leszek, de vajon ki lesz a másik? 
- Nyilván egy mardekáros – mondta Piton, a ki nem mondott kérdésemre, majd elnézően elmosolyodott – Nem is tudom kinek, fogok szorítani.
- Haha, nagyon vicces Perselus – morcoskodtam, majd megvártam, amíg McFiver felsiettet fekete talárjában a katedrára. 
- Hölgyek, urak – kezdet izgatottan, őszhaja szerte-szétállt – Hadd, mutassam be, bár szerintem ismeritek már, egyik kedvenc tanítványomat! – rám mosolygott majd kimondta a nevet: - Íme, Jared Carwford!