Long Live Rock and Roll

Long Live Rock and Roll címmel újra blogolásba kezdtem. Saját sztori... Akik még néha - néha látogatják példátlanul hátrahagyott blogjaimat, remélem ide is benéznek! :) Üdv:Arya

http://aryalongliverockandroll.blogspot.hu/

Vér lepte fehér rózsa - 6. Érben a vér

A történetek nem mindig szólnak pozitív hősökről. Olykor a hős nem más, mint egy ember, akinek a teste emlékszik a pisztolyra, a késre, az átokra, amellyel tönkretette egy másik ember életét. Függetlenül attól, hogy az illető, jó, avagy rossz ember, kobold, óriás vagy egyéb félszerzet volt. 

A lényeg mindig a felszín, azaz a díszcsomagolás alatt van. Attól a perctől kezdve, amikor már bosszúra éhezel, mert olyan mély fájdalom gyökerezik a szívedben, lelkedben, már édes mindegy, hogy annak előtte mi voltál.

Most ez vagy… 

Te emlékszel arra, hogy miért lettél azzá, akivé lettél, a tested pedig arra emlékszik, amit elkövettél. Ezért ha a soros úgy hozza, nem fél újra megtenni azt, amit már megtett.

Így, ahogy most szemtől szemben álltam azzal az emberrel, akit már július óta üldözök, nem gondolkodtam azon, hogy vajon miért mentett meg.

Nem volt értelme! Ez volt a kedvenc játéka. Megvert, megalázott, majd életben hagyott, hogy újra kiélhesse szadista játékait a kedvenc babáján, aki én voltam.

Miközben gyógyított, nem tudtam rá szépen gondolni, vagy megbocsátóan. Nem ment. Hiába, tudtam, hogy valaha ő is Roxfortos volt, hogy egy levegőt szívott velem, hogy a mardekár fogója volt… Nem éreztem szánalmat, sem félelmet. Egyszer már megütöttem, már szórtam rá kínzó átkot… Megtehetem újra. 

Ezen elmélkedve, futtattam körbe a szememet a lány wc-ben, miközben, éreztem, hogy testem erőtől duzzad, hogy bőröm újra selymessé válik.

Lucius Malfoy, méregdrága talárja összepiszkolódott, és némi vizet is magába szívott a fehér márványpadlón. Lucius tekintete még mindig semmibe révedt, és megkövült benne a félelem és a tisztelet.

Nem tudtam, mire várok. Miért nyugszom meg, mikor eléggé nagy bajban vagyok, de még sem akartam elfutni, sem verekedni. Éreztem ugyan a késztetést, de az erő, és hogy végre semmiféle fájdalom nem kínzott, mámorító volt.

Ekkor vettem észre, hogy Jared Carwford engem néz éjfekete szemeivel.

- Szóval te vagy az – mondtam rekedten, mert a hangom, még mindig nem volt az igazi.
- Igen, engem üldözöl már egy ideje – biccentett.
- Ismerlek – mondtam higgadtan, és tartottam a kontaktust kettőnk között.
- Én is téged – mondta, majd halványan elmosolyodott.
- Nem lesz ez egy szerencsés ismeretség – mondtam vészjóslóan.
- Talán mégis – nézett rám incselkedve, és végighúzta ujját a járomcsontomon. Tűrtem az érintést. Még nem jött el az én időm.
- Nem vennék rá mérget – mondtam tárgyilagosan.
- Én sem! – ismerte be. Majd elhallgatott, és mohón végig mért a tekintete.


Jared nem volt az a fajta férfi, aki mellett csak úgy ellehetett menni az utcán, vagy egy teremben. Magas, erőt sugárzó teste, és félelmetesen ijesztő fekete szeme éles ellentétben állt angyali arcával. Olyan volt, mint egy kölyök, aki hatalmasra nőtt. Az arca finom metszésű, markáns, ám mégis gyermeki. Orrán volt egy apró görbület, mert rosszul forrhatott össze az orra egy törés után, gondolom. Haja szőkés-barna, tökéletesen meg volt fésülve, és be volt lőve. Ahogy kell. Kétségkívül sokan odavoltak ezekért a rosszfiúsan édes gyermeki vonásokért… Ekkor azonban a szemem megakadt a fülén. A fül vége egyre keskenyedett, bár alig észrevehetően. 

- Meg kéne öljelek – felelte tárgyilagosan, majd fülem mögé tűrt egy tincset, a mozdulat abba maradt, és belemerült a fekete melír csík tanulmányozásba.
- Dettó – rángattam szavaimmal vissza a földre. Finom eltűrte hát a tincset majd, végig simított arcom élén.
- Miért üldözöl engem? Minket, halálfalókat? Te is az egyike vagy azon buzgó griffendéles, Dumbledore követő… - kezdte, de én durván a meglöktem, és mérgesen felmorogtam.
- Én nem vagyok követője senkinek! Én azért üldözlek téged, és a mocskos fajtádat, mert tönkretették az életemet – sziszegtem. A barátságos tárgyalásnak részemről vége.
- Mit tudhatsz te arról, mi az: SZENVEDNI? - kérdezte gúnyos mosoly kíséretében – Hisz nem vagy sem félvér, apád, anyád nem véráruló, sárvérű sem vagy. Nincs mitől tartanod. Egy senki vagy a senkik világában – mondta.

- „Ha te király vagy is, egyenlőség jár nekem szólni szavadra. Illet ennyi hatalom. Mert Loxias szolgája vagyok, nem tiéd, s nem is Kreont fogom védőmnek mondani! Halljad tehát, mert vakságomról csúfolódsz: te látsz, és nem látod, milyen fertőben élsz, sem, hogy kinek házában élsz, és kikkel élsz!” – idéztem fel, egyik kedvenc mugli könyvem sorait.

- Szép idézet, Teiresias… te vak jós – mosolyodott, miközben a márvány padlón fekvő Luciusra nézett. Ismeri, gondoltam döbbenten.

- Nem te vagy az, aki egyetlen terhet hurcol évek óta Clover – mondta, majd a szeme tompán megcsillant. 

- Gyalázat vagy, nem érdekel sem tanácsod, sem a szavad! Már késő vágynod a békére! Én nem felejtek Jared! – sziszegtem, majd vártam, hogy lesújtson, mint régen.

Arca újra felvette a régi, hideg ürességet, majd hangja megkomolyodott. 

- Ha így, hát így… - vonta meg a vállát. Előhúztam a pálcámat, de már nem tudtam védeni az átkát.

És sóbálvány átok hatása alatt álltam, másnap reggelig, amíg egy másodéves hollóhátas lány, sikoltozva meg nem kereste a bájitaltan tanárt, hogy két gyereket talált egy lány wc-ben. Lucius és én, délután kettőig feküdtünk a gyengélkedőn, miközben, mindkettőnket nagyban vallattak a házvezető tanárok, hogy ki átkozott meg minket. És egyáltalán Lucius mit keresett egy második emeleti női mosdóban? Egyikünk sem akart a másikkal szövetkezni, ám mégis, tudtuk nagyon jól, hogy mindkettőnkre veszélyes lenne, ha elmondanánk mi történt. Így esett, hogy egy közös titok őrizője lettem Luciussal. Hamarosan, azaz két nap múlva este kiengedtek engem a gyengélkedőről, és felmehettem a klubházba. A Kövér Dáma egy rövid hangversennyel üdvözölt, mivel nem tudtam a jelszót, még szobroztam ott egy ideig, amíg arra nem tévedt Sirius. 

Fekete, göndör haja lazán omlott a vállára, a bakancsa sáros volt, talárja ázott, vizes. Az illata sem volt kellemes. Olyan volt a szaga, mint egy ázott kutyának.

- Áh Conery – biccentett, mikor mellém ért – Hát téged is lehet látni? 
- Időnként – mosolyogtam kényszeredettem, mikor a képen szereplő hölgy egy újabb kísérletet tett, hogy tisztán kiénekelje a magas c-t. 
Sirius arcán fájdalmas kifejezés terült szét, és a fülét befogva várt, hogy elmúljon a borzalmas vinnyogás. Követtem példáját.

Mikor a hangzavar lecsökkent, és már meg is szűnt, a dáma sértetten nézett ránk, Sirius elmondta a jelszót, majd a cuccaimat ázott ruhájához emelve bekísért engem a klubhelyiségben, ahol a Griffendéles diákok népes társasága díszelgett.

Lily éppen egy ötödéves lánynak segített házit írni, az egyik kanapén. Amit észrevett felsikoltott és nyakamba ugrott.
- Clover! – mondta megkönnyebbülten.
- Lily – mondtam nyögve, mivel nem kaptam levegőt.
- Jaj ne haragudj – mondta, majd eleresztett, és elpirult kissé. A haja lazán hullott a vállára, és valaki nagyon sóvárgott utána… James.

Ott ült az egyik ablakpárkányban, és első ránézésre kinézett az ablakon. A valóság azonban az volt, hogy az ablaküvegen keresztül figyelte Lily minden lépését, miközben Lupin valamit dühösen magyarázott neki, valami holdtöltéről. James mély barna tekintete emlékeztetett valamire. Vajon hol láttam már ezt a sóvárgó tekintetet? 

Aznap este nyugodtan aludtam az ágyamban. A szobatársaim, akiknek létszáma a kezdeti nyolcból, már velem együtt háromra fogyatkozott, hagytak pihenni. Az első napok azzal teltek, hogy igyekeztem bepótolni, amiről eddig lemaradtam, és az összes étkezésnél, hosszú sötét pillantásokat váltottam Malfoy „mocskos halálfaló jelölt” aljadékkal. Persze az életemnek a sötét része továbbra sem hagyott számomra nyugtot. Bosszantott a kérdés, hogy, vajon hogyan került ide a Roxfortba egy halálfaló? Amikor ez elvileg lehetetlen… Ha abban a szerencsében részesültem, hogy lyukasórám volt, végig kergettem az összes szellemet az iskolában, hogy információkat szedjek ki az iskola „hibáiról”. Félig fej nélküli Nick volt az egyetlen, akivel egy esős péntek délelőtt volt szerencsém hosszan elbeszélgetni. Ő említett meg egy bizonyos szobát, ami akkor jelenik meg valakinek, ha igen csak szüksége van rá. Hogy is nevezte? Ja igen, a Szükség szobája… Ez kezdésnek jó lesz. Szeptemberben jelentős próbákat álltam ki. Hiszen Jared képét láttam reggel, este, ha tükörbe néztem, mikor elmerengtem órán. Aggasztott, hogy nem tudom, mikor találkozunk legközelebb. Bár egy ideig azzal, nyugtattam magamat, hogy talán soha többet nem találkozunk, de ez hiú ábránd volt. Erre Október elsején jöttem rá, a Gonosz varázslatok kivédése órán. 

- Ma párbajozni fogunk! – futott be Frank az osztályterembe. Magas vékony termete mellett eltörpült, szorosan a nyomában haladó, lihegő kissé dundi Peter.
- Igen, igen – szuszogta – Most mondta McFiver! Valami különleges vendég jött el a Roxfortba, hogy megnézze a prof óráját! – mondta izgatottan Peter.

James vigyorogva nézett a terem másik felében lévő Pitonra. Zsíros fekete haja a vállát súrolta, szabálytalan orrának vonala kissé elcsúfította amúgy sem szép arcát. James nagyon gyűlölte szegény srácot. Nem csak ő… Igazából, nekem semmi bajom nem volt vele, ahhoz képest, hogy mardekáros volt, szinte minden McFiver által tartott órán mindig ő volt a párom. És egyben versenytársam is. 

- Most kikészítem Pipogyuszt – súgta Potter, Blacknek. 
- Eljött az időd testvér – veregette hátba büszkén mosolyogva Black, Pottert. 

Ám ekkor kinyílt az ajtó, és teremben néma csend lett. Ez ritka pillanat volt, hiszen ezen az órán a két örökké csatázó ház volt összeengedve. Mardekár&Griffendél.

Leültem Piton mellé, majd rámosolyogtam.
- Szia – köszönt, majd féléken a mögöttünk ülő Lilyre pillantott.
- Szia, szerinted kiket hív majd ki csatázni McFiver? – kérdeztem terelve a témát, hogy Piton ne húzza ki még jobban a gyufát Potternél. 
- Nos ez nem egyértelmű? – kérdezte mosolyogva. Összevontam a szemöldökömet, majd kitártam a karomat, hogy jelezzem az értetlenségemet. Megforgatta a szemeit, majd hosszú fehér ujjaival felém bökött.
- Én!? – mondta döbbenten. Nah jó… Tudtam, hogy az egyik én leszek, de vajon ki lesz a másik? 
- Nyilván egy mardekáros – mondta Piton, a ki nem mondott kérdésemre, majd elnézően elmosolyodott – Nem is tudom kinek, fogok szorítani.
- Haha, nagyon vicces Perselus – morcoskodtam, majd megvártam, amíg McFiver felsiettet fekete talárjában a katedrára. 
- Hölgyek, urak – kezdet izgatottan, őszhaja szerte-szétállt – Hadd, mutassam be, bár szerintem ismeritek már, egyik kedvenc tanítványomat! – rám mosolygott majd kimondta a nevet: - Íme, Jared Carwford!

Vér lepte fehér rózsa - 5 fejezet - Cik- cak

Gyűlöltem emlékezni. Mégis oly gyakran kényszerültem rá. Néha fel sem tűnik nekem, mikor szórakozottan kinézek az ablakon és elmerengek valamin, mert éppen számmisztika órám van. Vagy csak egyszerűen egy ételről eszembe jut valami. Vagy egy kívülről fújt dalról. Sok minden váltja ki az emlékezés édes kesernyés érzést. Az ájulás, nálam majdnem mindig ezzel jár. Emlékezéssel. A jelenben annyiszor igyekszem kikerülni, megfeledkezni bizonyos dolgokról. Ám élő példám jó indok arra, hogy az emlékezés megtanít gyűlölni. És ha már valamit gyűlölök annak az okát is tudom, ergo nem felejtem el. Azaz emlékezek, és gyűlölök. Szívből és igazán.

Agyam ködös volt, és fájdalom járta át a testemet, minden egyes megmozduláskor. Jóformán élni is fájt! Nemhogy túlélni, és aztán regenerálódni. Az élet azonban nem válogatja meg, a keménységi szinteket. Menni kell, ha ez a sorsunk, emelt fejjel, töretlen. Egy rossz emlék megváltoztatta az életemet. Felesküdtem hát arra, hogy megtorlom az engem ért sérelmeket. Nem számít, hogy ez mibe kerül nekem. És hű voltam a szavamhoz! Törték már karom, csavarták ki a csuklom, ficamították ki a lábamat, vágtak már úgy szájba, hogy össze kellett varrni az arcomat. És törték már be párszor az orromat, hogy tudjam, nem akármi esküt szolgálok. De megfogadtam… És ehhez hűen viselem a rám mérteket. Ha másképp lenne, akkor az nem én lennék!

Talán ez kényszerít arra, hogy újra és újra megpróbáljam a legdurvább dolgokat az életben. Emlékezni nem nehéz vagy szörnyű, nem, azt hiszem maga a tevékenység nem okoz keserűséget. Csupán az érzések, hogy a múlt immár homályos folytjai között felsejlik, valami egészen tiszta. Amire úgy emlékszem, mint ha csak tegnap lett volna, és bárhogy igyekszem, nem tudom elfelejteni… talán ez az, ami fizikai kín számomra. Ezért szerettem nyitott szemmel szenvedni, jobb inkább látni, azt ami következik, mint szenvedni attól, ami már elmúlt. Résnyire nyitott pillákkal néztem, ahogy a magas és zord halálfaló, a karjában visz.

Titkos, számomra ismeretlen folyosókon, mit csak a Tekergők ismerhetnek, vagy még azok sem. Fájdalommal csordultig telet testem meg-megrándult, a hatalmas, és erős, mégis visszataszító lény karjaiban. Arcon köptem volna! Mert nem volt fair a játék amit játszott, nem volt tisztességes, hogy mindig és mindig megkísérti a sorsomat, aztán, meg rajtam hagyva saját jelét tovább áll, míg újra nincs rám szüksége. Karjai könnyen cipeltek, súlyomat nem igazán érezhette. Fekete köpenye továbbra is láthatatlanná tette számomra a testét, és a jól ismert maszk, most nem volt rajta, csak hatalmas csuklyája alól csillogott a fekete szeme, mely csak még sötétebbé és hidegebbé tette, az amúgy is ilyen gondokkal küszködő folyosót.

- Semmi baj… Hogy is volt? – torpant meg hirtelen. Eddig ellenszenves, hideg, kimért, rekedtes hangja, most lágy volt… Mint egy gyöngéd balzsam. Mint a tündéké… A fájdalom abban a pillanatban a gyomromba szúrt, amint megtorpant. A hirtelen jött fékezéstől egy könnycsepp is kicsordult a pilláim alól. Ez nem lehet igaz! Au, au, auuuuuuuuuuuu! A testem ösztönösen megrándult, mintha belső fájdalom ellen menekülhetne akár hova is…

Meglepődtem, mikor a sötét alak, óvatosan ringatni kezdett a karjában, szerintem maga sem volt tudatában annak amit tesz, csak egy egyszerű reflex volt. A lágy hullámzó mozgás, tényleg bevált, a kényelmetlen belső fájdalom visszakorlátozódott testem egy kisebb részére. Vajon hova vihet?

Cipőjének nem volt hangja, és a sötétben aligha láthattam, hogy merre mehetünk. Azt viszont érzékeltem, hogy egyre hidegebb lesz, és egyre kevesebb hang szűrődik be kintről. Haladtunk előre egy számomra láthatatlan cél felé. A testem egyre gyengült, sejtettem, hogy nem csak belül vannak sérüléseim, hanem kívülről, is rendesen ellehetek „kopva” Erről tanúskodott, az a meleg kis patakocska, ami a fejemből csepegett a padlóra. Ennek legalább volt valami hangja az ijesztő némaságban. Bár az embernek erősen optimistának kell lennie, ha ezek után egy ilyen kis vérveszteség hangjait jó jelnek tekinti.

Valahol a távolban, az alagút végén fénysugár jelent meg. Aprócska volt. És kékes színű, akár a patrónusállatok. Csak ez egy apró fény folt volt. Megpróbáltam jobban kinyitni a szememet, hogy jobban szemügyre vehessem a távolban észrevett fényjelenséget, ám hunyorgásom nem bizonyult eredményesnek, csak még több erőt vett ki, amúgy is fáradó testemből. Szemhéjam, ahogy egyre közeledtünk az ismeretlen fényhez, egyre inkább nehezült. Laposakat pislogtam, és egyre gyengültem. Testemet egy papírnak éreztem, a halálfaló két karját pedig erős vasnak, amelyik akkor roppant, szakít szét darabokra, mikor csak akarja.


- Malfoy! – szólt élesen a halálfalóm hangja – Ha most azonnal nem csinálsz vele valamit, itt foglak halálra kínozni!!
Nem túl bizalomgerjesztő szavak…

- Biztos nem vihetjük… a gyengélkedőre? – kérdezte meg pillanatnyi habozás után Malfoy.
- Süket vagy talán!? – háborodott fel a halálfaló – Mondtam, hogy már én is gondoltam rá… De nem lehet… Nézd csak a sérüléseit – morogta, majd éreztem, hogy valami megböki a karomat.
- De hát itt sem maradhat! – lett hirtelen kétségbeesett a hangja.
- Ott marad ahol én mondom! – felet erre sötéten a halálfaló.
- Itt? Egy második emeleti üres lány wc-be? – kérdezte kissé szarkasztikus hangnemben Malfoy.

Nocsak… Malfoyt érdekli a sorsom.

- Öld meg… - mondta némi habozás után.
Tévedtem, mégsem érdekli a sorsom.

- Bolond vagy ember? – szisszent fel mérgesen a halálfaló.

Óvatosan kinyitottam a szememet. Szinte minden szörnyűségre felkészülve. De semmi brutálisan durvát nem láttam. Egy lánymosdóban voltam, a piszkos földön, és kissé büdös volt, de ez nem volt olyan dolog, amitől kifeküdtem volna. Felettem térdelt a halálfaló, akinek most kitudtam venni az arcát. Előre nézett, valószínűleg Malfoyra. Egyenes, kerek álla volt, az arca szép ívű, markáns. Az orra egy helyen kicsit görbe, valószínűleg valaki betörte neki, és nem rakták rendesen helyére a csontot, amúgy a bőre szinte tökéletes volt. A haját nem láttam, mert a csuklya elfedte. A szemöldöke szőkés-barna. A szeme fekete, akár az éjszaka és a lelke.

Valósággal helyes volt. Bármilyen lehetetlennek tűnt. A vonások ismerősek voltak, már korábban is felfigyelhettem erre a páratlan arcra, de akkor még az orra nem volt betörve… Csak azt tudnám, hogy hol és mikor…

- Carwford!- suttogta Malfoy és átnyúlt felettem, és megrázta a karját – Felébredt. Nekem lőttek… - jegyzete meg, és hallottam, hogy mekkorát nyel.

Carwford hirtelen rám nézett. És ekkor beugrott… Jared Carwford! A Mardekár egykori fogója… Még harmadikas voltam, amikor letehette a Ravasz vizsgát. Vagy talán negyedikes… Összevontam a szemöldököm, amikor az arcomat kezdte fürkészni. A tekintete vizsgáló és kutató volt, valamit nagyon keresett. Aztán telt ám kissé hosszú ajka szétnyílt, és a pupillája, ami alig volt kivehető fekete szemében összezsugorodott.

- Ki ő? – suttogta de továbbra is csak engem fürkészett a szemével.
- A bolond Conery – mondta büszke fölénnyel Lucius. Mintha dicsőség lenne számára, hogy ennek az szemétnek adhat információkat.
- Teljes neve? – kérdezte monoton egy hangon.
- Clover azt hiszem – mondta, majd köhögött egyet a szúrós pillantásért amit Jaredtől kapott – Clover Conery – vette lejjebb a hangerőt.
- Nos Clover… Mit csináljunk veled? – kérdezte azon a kellemes bársonyos hangon a férfi. Ujjaival eltűrte a tincseimet az arcomból, és gyengéden simogatta a hajamat.
- Megöljük? – lelkesedett Malfoy.
- Befognád végre azt a rohadt nagy szádat Mafoy! – szisszent föl és úgy fordult Malfoy felé, mintha mindjárt eltörné a gerincét, mosolyogva, és kacarászva. Malfoy felpattant mellőlem és az egyik falig hátrált. Hosszú szőke haja kissé nyirkos volt és vállához tapadt. Szürke szemei tele voltak félelemmel, halvány ajka most fehér volt akár a fal. Testét zöld talár fedte a szíve fölött pedig a mardekár jelvénye volt hímezve. Mindjárt fölfordul a gyomrom.
- Mit akartok? – nyöszörögtem végül.

Derűs mosoly érkezett rám, szinte szemet bántóan fehér fogsorról. Az arcán gúnyos kifejezés jelent meg.


- Fájdalmas emlékeket szerezni neked – mondta, és finoman végig simított az orom vonalán.
Testem megborzongott, és rémület rajtam úrrá. Torkom száraz lett, és a gyomrom liftezni kezdett. A körmöm, felkarcolta a mosdó márvány köveit, és pánik újra magával ragadott. Magomon kívül sikoltoztam a hideg pillantás pedig égette a bőrömet.

Nagy csattanást hallottam, az állkapcsom nagyot reccsent. A vér kibuggyant a számból, nyelvemen éreztem sós, fémes izét. Hang nem jött ki a torkomból, csak tátogtam mint a partra vetett hal. Majd egy rúgást éreztem, és a nyelvembe haraptam, erőtlenül fordultam, oldalra, hogy védjem a hasamat, és összekuporodtam. Könnyeim végig csorogtak az arcomon, és a szemem előtt apáék képe lebegett.

Aztán valami villant. Malfoy mellém esett a padlóra, nyilván sóbálvány átok. A két erős, acél kar, újra a magasba emelt, és felültetett az egy mosdókagyló peremére. Levette a fejéről a csuklyát. Teljesen összezavarodtam. A könnyek továbbra is vízesésként folytak a szememből. És bámultam a férfi arcát, miközben a testem remegett és rángott, a számból vér csöpögött, és a hajam beleragadt a fejemen lévő sebembe. Nem tudom honnan, de valahonnan elővett egy fehér kendőt, és megnyitotta a csapott. A víz hangja hirtelen sokkal élesebben hallottam, mint szoktam. A vízbe mártotta a kendőt, és után óvatosan a számhoz tette azt. Gyöngéd mozdulatai teljesen elütöttek kemény öklének, súlyos csapásaitól. Most figyelmes és gyengéd volt. Végig simított az arcomon az egyik ujjával, és gyengéden a sebekre helyezte azt. Lehunyta a szemét és mormolt valamit, enyhe csípést érzett az ajkamon, majd gyengéd bizsergést. A fájdalom csodálatos módon elmúlt és kellemes melegség lengte be a testemet. A hideg kellemtelen érzés nem fokozódott tovább. Elmerültem a sötét pillantásban, miközben a sebhelyek a testemen, sorra forrtak össze.

Vér lepte fehér rózsa 4 fejezet - Mozgalmas kezdés

A vonat éles sipítása jelezte, hogy megérkeztünk. Haza. A gondolat maga volt a megtestesült béke, hiszen a Roxfort, világéletemben a jót és a nyugalmat jelentette. A Roxfortba menni olyan volt, mint haza érkezni egy hosszú és fárasztó út után. Ajkamon halvány mosoly jelent meg, ahogy megpillantottam az ismerős tájat, és lelkemben kellemesen bizsergett a jóérzés. Könnyedén felpattantam, mintha nem lenne milliónyi apró és nagy kérdőjel az agyamban, és testemnek nem fájna majdnem minden harmadik porcikája. A nyugalom volt az, ami helyre billentette, a már most, az év elején, fejem fölé csapó hullámokat. Lily is elrakta a könyvét, és hosszan rendezgette a holmija között. Nem tudom, miért igazgatta annyit. Az ő táskájában mindig rend volt. Nem úgy, mint az enyémben. Jenifer éppen elmélyülten ecsetelte Black-nek, hogy az apja megrendelte neki a legújabb seprű modellt. Gondolom, akkor nekem is azt rendelte meg Jack bácsi, mert egy-két napja folyton azt mondogatta, hogy hamarosan megkapom az új seprűmet, mert a régi lássuk be, nem bírta az új, szinte bérgyilkoshoz hasonló életmódomat. Blacket jobban lekötötte a téma, mint magát Jenifert, aki eredetileg csak büszkélkedni akart megérzéseim szerint, különben halvány lilagőze nem volt arról, hogy Black milyen szakszavakkal bombázza őt. Potter a tájat bámulta, és időnként mikor én is kipillantottam az ablakon, láttam, hogy az üvegben visszaverődő Lily tükörképére emeli néha pillantását, inkább csak szórakozottan, mintha nem lenne más, jobb dolga. De valljuk be nem is volt. A hollóhátas lány minden rezdülésemet szemmel tartotta, nyilván jó kis pletyka lesz a rohamomból a vacsorán. De ezek már korán sem zavartak annyira. Már megszoktam a bolond, és fura jelzőket. Úgy nőttek hozzám, mind a fokozatosan bosszúra épülő jövőm. Külseje átlagos volt a lánynak, ahogy az esze is. Semmi maradandót nem tud alkotni, de a száját jártatva pillanatnyi figyelmet szerezni, azt tud! Kellemes érzés el is úszott, és a szemem akaratlanul is dühös villámok millióit szórta az ablak mellett gubbasztó lányra.
De ott volt más is. John. A tudat, hogy nincs messze tőlem, újra helyre hozta belső egyensúlyomat. John Eyer volt a megtestesült nyugalom és higgadtság. Az erő, amelyből táplálkozva képes voltam ellazulni és megnyugodni. Ezt mindig is furcsálltam, úgy gyakorolt fölöttem hatalmat a jelenlétével, hogy észre se vettem. Ahogy Johnra néztem, abban kicsit több volt puszta hálánál. John-t csodáltam, és azon kevés emberek közé tartozott, akikre felnéztem. Mert megjárt, egy, az enyémhez hasonló poklot, és nem tette őt olyan szörny szülötté, mint engem. A legnehezebb időkben is megmaradt John-nak, nem kapott semmi sértő és bántó jelzőt, csak egy örökké tartó hiányt. Néma lett. És ilyenkor annyira tudtam gyűlölni mindenkit, aki nem esett át, olyan borzalmakon, mint én és John. Mert ők, nem tudták értékelni, mint jelent a béke, a hangok és érzelmek kimondása, nem tudták milyen nagyra becsült érték a józanság. Én és John, most, hogy elvesztettük ki ezt, ki azt, már tudtuk értékelni. Így hát néztem őt, miközben a kabinunk előtt hömpölygött a tömeg. Kicsik és nagyok egymást hegyén-hátán. Mi vártuk, hogy kiürüljön a folyosó, vagy legalább csökkenjen a tömeg száma, amely végeláthatatlan hosszú sorban kígyózott el, az ajtónk előtt.

- Hetedévesek vagyunk. Miért nem rontunk ki, és csinálunk maguknak utat? – kérdezte Black. Ez a kérdés már bennem is megfogalmazódott, de mivel egy prefektus is volt közöttünk, aki ráadásul Lily Evans névre hallgatott, okosabbnak véltem, ha ilyen jellegű ötleteimet nem publikálom.


- Sirius Black! Vegyük úgy, hogy nem hallottam meg ezt a megjegyzésedet – mondta Lily és hátra tűrte haját. James elmosolyodott. Talán a helyzeten, hiszen Lily és Black egészen elsőéves koruktól kezdve vitatkoztak egymással, néha volt olyan érzésem, hogy mindezt szívesen teszik, és valójában igazi puszi pajtások. Tényleg nem jártam messze az igazságtól. Mivel Lily és Black bájital tanon együtt dolgoztak és mindig hallani lehetett Balck folyamatos nyafogását, hogy ezt és ezt nem érti, amire Lily mindig szívesen és türelemmel válaszolt. Szerintem örült, hogy ilyenkor kellő figyelmet és tisztelet kap, az iskola egyik legnagyobb bajkeverőjétől. Nem szerette, ha figyelmen kívül hagyták a figyelmeztetéseit, illetve az intelmeit.

- De ha lehet még a mardekárosok előtt, keveredjünk ki innen – mondta Jenifer, és hangjából kiszűrődött, hogy szívesebben tűrné Hóborc vicceit, mint hogy kínos beszélgetést vagy szituációt folytasson vagy éljen át, velük.

- Magam részéről, tökéletesen egyetértek ezzel – mondtam. Nem akartam kockáztatni egy újabb roham kitörését, a tegnap esti kis „kaland” némileg teljesen kimerítette az erőforrásaimat. Lényegesen igaza volt Jack bácsinak, amikor arra kért, hogy többet edzek. Nem meríthet ki, ennyire könnyen egy viszonylagosan nem túlságosan hosszú küzdelem. John azonnal összerakta magában a képet, mert az egyik sebem túlságosan is hosszan élvezhette aranyló pillantását.

Mindenképpen kell beszélnünk! Clover, és ezt most nagyon komolyan mondom! - miközben mutogatott, homlokán baljóslatú ráncok keletkeztek. Így kicsit idősebbnek tűnt, mint mi.

- Késő! – jegyezte meg Potter, és fejével a kabin ajtón túlra bökött. Lényegében kisebb csoport volt csak együtt, de azok mind hetedévesek voltak. Legelöl arisztokratikus nagyságával haladt Malfoy. Hosszú, szőke haja, a háta közepéig ért, halványkék szemei lenézően fénylettek kabin ajtónk felé. Tudtam, hogy itt már csak balhé lehet.

Balsejtelmemmel igyekezetem nem törődni, és John figyelmeztető pillantása ellenére kinyitottam a kabin ajtót és kilépett a folyosóra, amelyen még volt pár ember, de ők is lassan kezdtek eltűnni.

- Ennek nem lesz jó vége – hallottam Potter hangját, aki sietve utánam kilépett a kabinból.

Gyerünk az ajtóhoz. Csak lassan nyugodtan, ahogy Mr. McFiver is mondta.
Ne ijesszen meg a rossz dolgok jelenléte .

- Milyen kellemes találkozás! – hallottam hideg és ellenszenves hangját Lucius Malfoynak.
- Talán még sem olyan kellemes – tette hozzá, mikor Lily is kilépett az ajtón.
- Malfoy! – mondta fojtott dühvel Potter. Pedig már majdnem elértem az ajtót!
- Potter a hős! – mondta gúnyos mosollyal. Miközben a mögötte lévő Crak és Monstro nevetésbe kezdett – Mindig ki állsz a sárvérű barátaid mellet. Na és mi van a bolond barátaiddal? – mosoly kiszélesedett és halványkék szemében gonosz fények cikáztak. Így nézet rám.
- Nekem, nincsenek bolond barátaim. Veled ellentétben – morogta Potter, és a keze lesiklott a derekára, ahol az övébe volt dugva a pálca.
- Én, nem fognék pálcát a helyedben Potter! - sziszegte Malfoy.
- John ekkor lépett ki Jeniferrel, és arcáról le lehetett olvasni, hogy most nagyon nem ajánlatos felbőszíteni.
- A néma – bökte oldalba Crak, Monstro-t és kipukkadtak a nevetéstől. Nálam ezen a ponton telt be a pohár. A pálcámat kirántottam a táskámból, megfordultam, és két röhögő, túlsúlyos mardekárosra szegezetem.
- Relaxo! – szóltam élesen a szikraeső kipattantam a pálcából, telibe találva a két mardekárost.

- Conery, hogy vannak a szüleid? – emelte rám a pálcát Malfoy, aki egy megvető pillantást vetett a háta mögött sipítozókra.

James azonnal kirántotta a pálcáját Blackkel együtt. John pedig elém ugrott.

- Jól! És a tieddel? Mi van az Azkaban- ban milyen a kaja? – a szemem villámokat szórt, és kilépettem a fiúk védő köréből.
- Ezért megfizetsz! – kiáltotta és elkapta rólam a pálcát és kilőtt egy átkot Jeniferre - Petrificus totalus – a sóbálvány átok valóban lefagyasztotta Jenit. Black még időben kapta el, különben el is vágódott volna. Lily és John is előhúzták már ekkora a pálcájukat.
- Stupor – kiáltotta Lily és eltalálta Malfoyt. Aki hátra is vágódott.

Teleszívtam a tüdőmet levegővel, miközben Crak és Monstro eltorzult arccal kaptak Malfoy után. Nyugalom ne engedj a pániknak. John, azonnal magához húzott, és nyugtatólak simogatta a hajamat. Éreztem én, hogy sok lesz ez mára… Tudtam, hogy ezt még visszakapjuk.

Potter és Black, éppen azon nevettek, hogy milyen hülye fejet vágott Lucius amikor Lily kábító átka eltalálta. Liy megcsóválta a fejét, de jókat mosolygott azon, ahogy Potter és Black utánozta Malfoy arcát.

Valaki megbökte a könyökömet. Oldalra néztem, John hosszam meredt rám, majd elkezdett mutogatni.

Miattam igazán nem kellett volna bántanod Carkot és Monstrot.
Megcsóváltam a fejem, és halkan válaszoltam.
- A barátom vagy, ha téged bántanak, akkor engem is – mondtam szelíden. Potter erre ránk nézett és közben a fiáker nagyot rázkódott.
- Nem tudom, mit mondtál John, de Clovernek igaza van, a barátok mindig kiállnak egymásért – mondta és rákacsintott Blackre.
Fordítanál nekik? - kérdezte tőlem mosolyogva John. Bólintottam.

- Azt kérte tőlem, hogy fordítsam le nektek, amit mond! – mondtam, majd figyeltem a jeleket, amiket John mutogatott
- Azt mondja: Nagyon rendes vagy James, de nekem, mármint nekem Clovernek, akkor se kellet volna hősködnöm – itt szúrós pillantást vettem rá.
- Hm. Ez igaz – mondta halkan Lily – Láttuk, hogy egyszer csak hirtelen elkap a pánik. Hogy – hogy itt nem jött elő? – kérdezte Lily, és összekulcsolta apró kis kezeit.
- Hát – fújtam egy nagyot – ez igazán helyzetfüggő, van, amikor egy mozdulat vagy egy szó is elég, hogy jöjjön a pánik. De van olyan, amikor teljesen uralom – mondtam, majd megráztam a fejemet, hogy kiűzzem belőle Malfoynak bosszút ígérő tekintetét.
Clover! Én is párbaj szakkörös vagyok, akár csak te! Tudom, hogy McFiver az év végén azt mondta, hogy nagyon sokat javult ez a roham hajlamod! Szóval, nekem ne add be ezt a, jaj csak ez történt kezdetű szöveget! - a szeme izzott. Kiszúrta a kis blöffölésem.

- Ezt nem fordítom le, ha nem gond – mondtam, de még hosszan farkasszemet néztem John-nal. Majd elfordítottam a tekintetemet. Bő tízperc múlva el is értünk a Roxfortba. A sötét éjszakában ahol a felhők mindent eltakartak, a Roxfort volt az egyetlen fényforrás. A hatalmas és domináns épület, amely felnyúlt egészen az égig. Miután csomagjainkat szedtük elindultunk a bejárathoz. Rövid tolongás után leraktam a cuccaimat a Griffendéles holmik közé. Megvártam még Lily is leteszi a holmiját, hogy aztán együtt menjünk el. Lily egy ideig szótlan jött mellettem aztán végül fel tett egy bátortalan kérdést.

- Ne haragudj meg, én igazán nem akarok beleszólni, de te biztos nem a lépcsőn szedted össze ezeket. Valakivel verekedtél, ugye? – a hangja kicsit reszketett, mint az aprócska láng a hatalmas gyertyán.

- Szereztem, ahol szereztem, a lényeg hogy itt vagyok – mondtam, és fölsiettem a lépcsőn.

- Ne sértődj meg! Ne azzal a szándékkal mondtam, hogy megbántsalak – mondta és elkapta a karomat. Zöld szemében az aggodalom milliónyi lángja pislákolt.

- Nem bántottál meg Lily. De vannak dolgok, amikről jobb, ha a saját érdekedben nem tudsz – mondtam, majd szelíden rámosolyogtam meglepett és fehér arcára – Te csak foglalkozz a te saját problémáiddal – elnéztem fölötte – már éppen jön is egy – kuncogtam, amikor megláttam James Pottert aki feligyekezett hozzánk.

Lily kinyitotta a száját, majd becsukta, aztán rám kapta zöld szemét.

- Prefektus találkozóm lesz – bökte ki. Aztán amilyen gyorsan csak tudott felsietett a lépcsőn. Halkan kopogtak a cipői, miközben lassan teljesen beleveszett a következő lépcsősor árnyékába az alakja. Magam komótos lassúsággal indultam el a nagyterem felé. Utam elvezett a sok festmény mellett. Valamennyi ismerősként üdvözölt viszont. Egyik másik még nevemet is tudta. A folyosón csak úgy jöttek- menetek az emberek, fura volt először, hogy én már a végzős kategóriába tartozom, hogy nekem adnak utat a kisebbek, és ahogy a hatod és ötödéves fiúk vágyakozó tekintetüket legeltetik rajtam. Hát igen. Azért amikor páran nekem jöttek tudatosult benne, hogy azért még sem vagyok akkor király, mint reméltem. A falon már nem képek, hanem faliszőnyegek díszelegtek. Pár diákkal váltottunk egy: Szia- Sziát. De nem igen találkoztam egyik jó barátommal sem. Igaz az ő számuk igen csak alacsony. Lecsökken John Eyerre és Lily Evans-re. Na meg persze a többi kedves ismerős… Az egyik faliszőnyeg megmozdult. Megtorpantam, és érdeklődve figyeltem, ahogy az apró fodrocska, ami elindult rajta közeledni kezd felém. Közben vagy tucatnyian belém jöttek de, az én szemem követte az apró kis fodrot, ami mindjárt eléri a karomat. Aztán hirtelen valami megragadta a karomat és magával rántott be a faliszőnyeg mögé. Még csak egy kicsi sikoly se hagyhatta el a számat, mert egy kéz máris betapasztotta. Jeges félelem lett rajtam úrrá, miközben valaki erősen húzott el a faliszőnyeg másik oldalán. A sötétségbe hiába meresztgettem a szememet, semmit sem láttam. A kezemmel próbáltam szabadulni az ismeretlen testtől, karmoltam és vágtam bele a húsba a körmeimet. Valaki felszisszent. És jó erősen megragadta hajamat. Kétségbe esetten kapálóztam, és könnyek szöktem a kezembe. Aztán egy jól ismert nevetést hallottam. Az agyam beazonosította a hangot. A halálfaló!

- Szerbusz! – suttogta, amikor rájött hirtelen lemerevedésem oka az, hogy felismertem őt.

Még jobban kezdtem el kapálózni. Ez meg akar ölni vagy legalább is meg fog.

- Nyugalom – suttogta, majd egy nagyot lökött rajtam. A sötét folyosón nem tudtam semmit találni, amibe megkapaszkodhattam volna. Elterültem a padlón. És már akartam is sikítani, amikor egy pálca hegyét éreztem meg a hátamban.

- Megöllek, ha megszólalsz – mondta a fülembe. Szinte éreztem a leheletét a nyakamon. Megpróbáltam megfordulni, de csak annyit értem el, hogy a fejemet belevágta a kőpadlóba.

- Megmondtam, hogy nem végeztünk – mondta jól mulatva.

- Nem is kételkedtem benne – mondtam, és lábammal hátulról jól az ágyékába rúgtam. Úgy felordított volna, ha nem harap bele, kínjába a nyakamba, hogy talán még a fülem is bele csengett volna.

De így a nyakamban lüktető fájdalomra koncentráltam, könnyek szöktek a szememben, és a vér gyorsan csorgott a taláromra. Szinte láttam magam előtt, ahogy kiharapja belőlem ezt a darabot. Miközben egész testével a padlónak szorított. Úgy éreztem, hogy nincs több lehetőség, ennyi. Ezért felkiáltottam, minek eredménye kép még nagyobbat rántott rajtam hajamnál fogva, és a fogai így elcsúsztak a húsomban.

Nem tudtam mozogni, úgy tartott a szájában, mint valami zsákmányt. Csak a kezemben bízhattam. Belekönyököltem a bordái közé. A levegő élesen sipítva távozott a tüdejéből, és véres fogait kirántotta belőlem, kivergődtem alóla, és a sötétben botorkáltam a szőnyeg felé.
Elkapta a lábamat, és magára rántott, aztán elkezdte az arcomat püfölni, hatalmas kezével.

- Hülye szuka – sziszegte, miközben a számból kibuggyant a vérem, arcába köptem. Prüszkölve szedte le a szeméről és az arcáról a dzsuvát, ezt az időt kihasználva talárom ujjából kirántottam a pálcát és rászegeztem.

Curcio! – teste megmerevedett a padlón, aztán rángatózni kezdett. Kétségbe esetten kezdetem el kifelé botorkálni, miközben az arcomról még mindig folyt saját vérem. Sántikáltam is, mert kificamodott a lábam, amikor magára rántott. Úgy siettem ezek ellenére, amennyire csak tudtam, csak érjek az emberek közé. A félelem és rosszullét lebénított és falnak dőltem. Kész, most már biztos, hogy végem.

Egy kéz rántott fel a padlóról, és görnyedten emelt fel.

- Kitartás – suttogta a hangja – Viszlek a gyengélkedőre – aztán se, kép se hang.

Vér lepte fehér rózsa 3 fejezet - Egy roham

A kabinok természetesen teljesen tele voltak. Kénytelen voltam tehát beülni valakik mellé, ha nem akartam több órán át, állni a cuccaimmal együtt. Elhúztam az egyik kabin ajtaját. Bent ült Lily Evans egy hollóhátas és egy hugrabugos lány.

- Helo - köszöntem.
- Szia Clover - kapta rám Lily a tekintetét.
- Nem baj, ha...
- Nyugodtan - mondta mosolyogva a hugrabugos lány, akit, azt hiszem Jenifer-nek hívnak.
- Kösz - mondtam, majd leültem velük szemben. A hollóhátas lány valószínűleg beazonosított, mert egy fura grimasz jelent meg az arcán. Jellemző...


- Hogy vagy Clover? - kérdezte Lily, és hátra tűrte vörös haját. Lily mindig kedves volt velem, ahogy most is. Nagyon sok jó van ebben a lányban. Talán én is ilyen lettem volna, ha nem történik meg, az a bizonyos eset.

- Kösz jól - a körülményekhez képest.

- Mi történt az arcoddal? - kérdezte a hollóhátas.

- Ja, ez! Csak megbotlottam... A lépcsőn - mondtam, majd óvatosan hozzáértem a sebemhez.

- Várj csak - mondta Lily és elhúzta a pálcáját - hadd gyógyítsam meg! - mondta csengő hangján.

- Áh, igazán nem szükséges - tartottam fel a kezemet, védekezően az arcom elé. Nem szerettem, ha pálcát szegeztek rám, de akkor is, mostanában már bírtam, főleg a párbajozás miatt. A szívem gyorsabban vert és a testemet elöntötte a hideg veríték. A légzésem akadozni kezdett.

- Jézusom jól vagy? - ugrott fel Lily, és mellém térdelt. Mint egy jól megrakott zsák, úgy dőltem el, és megtörtént, amit nem akartam...

Az emlékek megrohamoztak. És kiszakítottak a jelen biztonságából. Újra 13 éves voltam, és a gardróbba zárkózva zokogtam, miközben a szüleim és halálfalók csatájának minden hangja beszűrődött az aprócska résen át, a fénnyel együtt. Hallottam, ahogy anyám felsikít, és aztán meg láttam, ahogy kinyílik a gardrób ajtaja, és mögötte megjelenik egy félelmetes külsejű halálfaló, és hosszú csontos kezével felém nyúl. A torkomból újra felszakadt a sikoly és kétségbe esetten hátráltam, láttam, ahogy apa futva megindul felénk, ahogy a szeme szinte kiguvad az aggodalomtól, miközben én félelmemben lehánytam a halálfalót...

- Clover! - egy furán eltorzult a hang a nevemet kiáltotta, ami éppenséggel nem illet az emlékeim közé.
- Clover Conery! - ez a hang sem tartozik ide. Az emlék lassan eltűnt, a fejem kitisztult és megláttam magam előtt egy fekete hajú, barna szemű, szemüveges fiút, aki éppen egy kisebb pofont kevert le nekem. Mögötte pedig egy vörös hajú lány nézett rám érdeklődve.

- Au - nyögtem.

- Magához tért! - lélegzett fel a szemüveges fiú, aki James Potter volt.
- Hál' égnek - hallottam egy másik mély hangot. Nem kellett zseninek lenni, hogy rájöjjek, hogy ez nem más, mint Black. Sirius Black.

- Ránk hoztad a frászt Conery! - mondta James, és a homlokomra rakta a kezét - Nem vagy lázas - állapította meg.

Köhögni kezdtem, mert a levegő hirtelen túl gyorsan jutott a tüdőmbe. Megpróbáltam föl emelni a fejem, de nem tudtam. Valaki fogta. Az agyam az ilyen időbeli ugrások után midig lassú. A szemeim a plafon felé vándoroltak, és ekkor találkoztam John komoly arcával. Tökéletesen nyugodt volt és határozottan tartotta a fejemet az ölében. John tudta, hogy mi a történt velem.

- Clover mennyit mutatok? - kérdezte James.
- Ötöt - suttogtam, és óvatosan felültem. John végig fogott, és erős karjai csak akkor engedtek el, amikor már megtámasztott két bőrönddel. Az egyiket a jobb a másikat a bal oldalamra rakta.
- Kösz Potter, ha te nem vagy... - állt fel készségesen Jameshez Jenifer, hogy a nyakába boruljon. Jellemző...
- Igen tényleg kösz - motyogta Lily és azonnal mellém ült, ami így nem teljesen igaz, mert egy bőrönd is volt köztünk.
Lily megfogta a karomat és bűnbánóan nézett rám.

- Annyira sajnálom! Én nem tudtam... Igazán - kezdett mentegetőzni. Arca égett a szégyentől, és csak hebegett és habogott. James ránézett Lilyre, és szinte nekem szorult el a szívem a pillantásától.
- Köszi Potter - mondtam, majd Blackre néztem, aki az ajtónak támaszkodva, takart engem a kíváncsiskodó szemek elől - És nektek is - mondtam a másik két fiúnak. Black szélesen rám vigyorgott, majd megköszörülte a torkát.
- Ahogy elnézem, innen nem szabadulunk egy könnyen - mondta, majd lehúzta egy pálcaintéssel maga mögött a redőnyszerűséget.
- Ja - mondta James, és kihúzta az egyik bőröndöt az oldalam mellől. Azt, amelyik túl oldalán Lily ült - Ideülhetek? - kérdezte és Lilyre nézett.
Pár pillanatig némán bámulták egymást, majd Lily bólintott. John halkan füttyentett. Azonnal felé kaptam a fejemet. Rövid barna haja volt és aranybarna szemei. Tökéletes teste, és hihetetlenül intelligens volt. Csak hát néma... De ez nem volt mindig így. John maga is egy halálfaló áldozata volt, akkor vesztette el a hangját is. Pedig állítólag irtó tehetségesen énekelt.
Többet ne csinálj ilyet! - mutogatta. Értettem ezt a jelbeszédet, mert John és én már régóta barátok voltunk. Helyesebben... Igen már eléggé régóta.

- Lefordítanád nekünk is? - tette fel a kérdést Black és kihúzta a másik bőröndöt is az oldalam mellől, és beterpeszkedett közénk.
John kihajolt és nemet intett nekem a fejével, majd gyöngéden rám mosolygott, látszott rajta, hogy megkönnyebbült, hogy most csak ennyi volt a pánik rohamomból...

- Nem - mondtam, majd átültem Jenifer mellé Lilyvel együtt. A hollóhátas lány pedig két centire olvadozott mellettem...
- Te is nagyon hálás vagy! - duzzogott Black, majd Pottere pakolta a lábait, és bedőlt John ölébe. Kényelmesen elhelyezkedett.
- Érezd magad otthon Black - mondta Lily sziszegve, és lehajolt az egyik könyvéért és azt kezdte el olvasgatni.

- Na és Conery, mi volt ez az előbb? - kérdezte Black. Kicsit belém hasított a rossz érzés és ez valószínűleg az arcomra is kiülhetett, mert John betapasztotta Black száját. És szúrósan nézett rá.

- Nem kell John - mondtam, majd a fejemet kezeim közé temettem, és onnan motyogtam: - Pánik roham... - kicsit szégyelltem magam, mert tavaly már eléggé sokat javult az állapotom, és úgy néz ki a tegnap este, megint legyengített... Ha a Roxfortba érünk, szólnom kell a tanáromnak ez ügyben...

Te meg én, pedig elbeszélgetünk egy kicsit ezekről a sebekről, az arcodon! - mutogatta John. Legszívesebben elsüllyedtem volna a föld alá... John ismert. John Eyer sokat tudott rólam, és valószínűleg rájött arra, hogy miben mesterkedem.
- Ez tényleg zavaró - mondta Potter.
- Bocs - mondtam, majd elnéztem Johnról. Szinte lyukat égetett az arcomba a pillantása.
- Roham? - kérdezte Lily mikor találkozott a tekintetünk - Úgy tudtam, hogy már jobban vagy - hangja se nem volt kárörvendő, se nem szarkasztikus, de még csak nem is sajnálkozó. Tökéletes kijelentő mondat volt a részéről... Az én válaszom viszont...

- Öhm... Javult is! Csak most valahogy előjött. Megesik... - mondtam, majd kinéztem az ablakon. Halványan láttam benne a tükörképemet. Hosszú barna hajamat, amelyben fekete csíkok voltak. Csillogó kékeszöld szememet és kicsit sebes ajkamat. Arcom beesett volt és halvány zúzódások tarkították. Igen ez voltam én... Nem egy kimondottan babás arcú lány.

- Nem mondjuk el senkinek - tette Jenifer a kezét a kezemre, majd hátra dobta sötétszőke haját és megdörzsölte zöld szemeit.

- Kösz - suttogtam, ettől csak még gyengébbnek éreztem magamat. Gyűlöltem ezt az érzést. Az a halálfaló, akit már két hónapja üldözök, az kelt bennem ilyen érzéseket.

James bólogatott, Black biccentett. A hollóhátas lány el volt foglalva valamivel, mert nem igazán folyt bele a beszélgetésünkbe. Lily megdörzsölte a hátamat, és rám mosolygott.

- Barátok közt vagy Clover, nincs mitől tartanod - mondta és lopva a mellettünk elsuhanó tájra pillantott. Én és John összenéztünk. Mennyire nincs igaza...

Vér lepte fehér rózsa 2 fejezet - Félelmem a félelem

Feküdtem, a padlón. A saját véremben. És olyan nyomorultul gyengének éreztem magamat, mint egy aprócska homokszem. Pedig erősnek kéne lennem. Fel kellene állnom, és ha kell, a két kezem erejével meg kellene ölnöm a halálfalókat. Vakon, süketen és némán is. Bármi áron és Bármikor! De én csak feküdtem, kiszolgáltatva magamat az ellenségnek. Szégyenkeztem. És féltem. Féltem attól, hogy megint olyan kegyetlenül fájni fog, mint este... Hogy érzem a kard hűvös acélját, pár centire a nyakamtól.

Olyan volt az egész, mint egy piszkosul félelmetes álom, amiből azonnal fel akarnak ébredni a kislányok. Amiből én viszont nem akartam felébredni. Ez volt az én életem, részem lett a rettegés, és a félelem, ez a kettő tartott mindig életben, hogy ne kockáztassak mindent, mindig. Nem csak a saját szörnyeinktől lehet ám félni, vannak más dolgok, amelyek sokkal ijesztőbbek a sötétnél, vagy a bezártságnál...

És az ilyen jellegű dolgoktól való félelem nem a gyávaság csupán a józanság jele. Nem szégyen, én mégis szégyellem. Szégyellem, hogy nem vagyok eléggé erős és bátor, hogy nem vagyok őrült és esztelen. Csak egy gyenge lány... Pedig azt hittem, most sikerül. Annyit gyakoroltam és készültem rá. Hatodik végére én voltam a legjobb párbajozó az egész Roxfortban, fejből fújtam az összes átkot és az ellen átkokat. Senki nem tudott legyőzni. Egész nyáron folytattam a gyakorlást tovább, fizikailag is edzettem magam, hogy élesben minden a legnagyobb rendben menjen. Még a gyengélkedőre is elmentem segíteni tavaly, hogy lássam, hogyan kell ellátni egy törést, vagy szúrást esetleg átkot. Majd gyógynövénytani verseny eredményem az országos második hely lett. Meg tanultam, hogy mi gyógyít, mit. Hol lehet meglelni őket, és minként kell velük gazdálkodni, esetleg tenyészteni.


Azt hittem, hogy felkészültem rá. Hogy elkezdhetem a hadjáratot ellenük. De tévedtem. Hiába a megfelelő fizikum és hatalmas háttér információk, ha egyszer még mindig én vagyok a kevésbé tapasztalat, félős lány a Roxfortból...

Pedig világ éltemben azt hittem, hogy bátor vagyok és erős, ám egyetlen valódi erényem a kitartás lett, amelynek segítségével, jobban bírtam mindent, minden fájdalmat, keserűséget és kínt. Az akarat, amivel centiről centire haladtam a célom felé, hirtelen elhagyott és helyébe a jeges félelem hullámai kúsztak. Voldemort és a kis talpnyalói két évvel ezelőtt ránk támadtak. Anyuék harcoltak ellenük lévén, hogy aurorok voltak. És túl is élték. De kórházba kerültek egy időre, és most alig emlékszenek arra az estére, helyesebben arra az évre. Kényszerszabadságra kerültek, és kénytelenek voltunk apa nagybátyához fordulni, hogy segítsen nekik bepótolni a hiányzó részeket. Az én történet viszont innen fordult élesbe. Arról az éjszakára olyan pontosan emlékszem, mintha csak felvették volna, aznap azt hittem végem. És féltem. Gyáva voltam, sikítottam, sírtam, de nem segítettem. Ez volt életem legrosszabb húzása, utána hónapokig nem mertem egyedül lenni, és ha valaki csak megérintett pánikroham tört rám. A barátaim sorban hagytak el, vagy próbáltak meg, elrángatni valami mesterhez, aki kigyógyít, de minden ilyen mozdulásuk annyira felkavart, hogy újabb és újabb roham tört rám. Nyüszítve bújtam el, ha megláttam a mardekárosokat, és a pálcámmal virrasztottam át az éjszakákat. Nem mertem becsukni a szemem, mert újra felidéződtek a rossz emlékek, és általában sikítva és csurom vizesen tértem magamhoz. Abban az időben minden héten legalább kétszer voltam Dumbeldore irodájában, és időnként ott is rám tört a pánik, egyszer még halucináltam is, és sikítva bújtam az igazgató asztala alá. Így telt el az ötödévem.

Kicsúfoltak és kigúnyoltak az emberek, örültnek hittek, aki a saját árnyékától is megijed. Eltiltottak a tanárok a mágikus lények óráról, hogy nehogy valami olyan lelki sérülést okozzak magamnak, ami súlyosbítja a helyzetemet. Ötödév vége előtt azonban, megváltozott az életem, visszatért a régi kerékvágásba, mert a Sötét varázslatok kivédése tanárom tehetségesnek talált. Követelte, hogy járjak az általa megrendezett szakkörre, és ő magam időnként különórákat tartott nekem. Mindent elmondott, amit tudnom kellett, arról, hogy hogyan kell megvédeni magamat, és felkészített életem első igazi párbajára. A kezdés előtt éreztem, hogy újra előjönnek annak az estének az emlékei, éreztem, hogy a félelem eluralkodik rajtam, de hallottam, a hangját a fejemben, hallottam, ahogy a tanár úr hogyan dicsért és örökké bennem maradt az a mondat, amit a kezdés előtt mondott.

Amikor nálad van a pálcád, vagy használod a varázslatot, sokkal ijesztőbb vagy, mint a legrosszabb rémálmod!

Akivel aznap párbajoztam, eltört orral, és nyolc napon túl gyógyuló sérülésekkel tért haza. Aznap jöttem rá arra is, hogy sokkal erősebb vagyok, mint hittem, és, hogy a tanáromnak igaza volt.

Hatodévtől kezdve, a mardekárosok a közelembe se mertek jönni, mert féltek tőlem. Az emberek nem mertek csúfolni és nem mertek gúnyolni, szenvedélyes harcos lettem, és visszatért belém az élet. Apáék kezdtek jobban lenni, én meg kezdtem rájönni arra, hogy mit is akarok tenni azért, hogy a félelem, ami egy évig fogva tartott soha ne térjen vissza. Azt a mondatod, ami tanárom mondott belevésettem a testembe, hogy mindig emlékezzek rá. Ezek után fogalmazódott meg bennem a terv, hogy vadász leszek. És gyilkolni fogom a halálfalókat. Mindig!

Innentől kezdődött meg újra az életem és innentől kezdve már csak ilyen alkalmakkor féltem.
Azaz én a legjobban a félelemtől félek!

Kinyitottam a szememet. A plafont láttam magam előtt. Jobbra fordítottam a fejemet. Az üres csarnokba nem volt senki. Balra fordítottam a fejemet, arra sem volt senki. Jól van. Két oldalról be vagyok biztosítva, a csarnokba nincs hely ahova mások lebújhattak, azaz egyedül vagyok. De ez nem olyan biztos. Megéreztem a pálcámat, ott volt a kezem alatt. Lassan óvatosan ráfontam az ujjaimat, erősen megmarkoltam, majd fölültem, és előre szegeztem. Sehol senki. És mi lett azzal a halálfalóval? Hogy- hogy nem végzett velem? Biztos azt hitte, hogy megölt. Mekkorát tévedett...

Megmozgattam zsibbadt testemet, és lassan felálltam. Körbe fordultam és észre vettem egy levelet, ami eddig valószínűleg a fejem felett lehetett. A saját véremmel írta meg nekem a hozzám intézett szavait. Egy mondat volt, semmi több, se köszönés, se búcsúzás, se aláírás.

Még nem végeztünk, én várni foglak!

Megrázkódtam, sebesen összetéptem a papírt, és elkezdtem kifelé haladni a régi, romos csarnokból. Kirohantam, a vasszegecsekkel megbütykölt ajtón, amely valaha biztos pompás volt. Elmenekültem a régi épületből, lábaim csak úgy szelték a kilómétereket. Sebesen rohantam, hazafelé, hajnali fényekkel versenyt futva. Haza, haza apához és anyához és Jack bácsihoz. Délelőtt indul a vonatom a Roxfortba, nem késhetem le! És apáék se láthatnak meg így. Az biztos sokat rontana az állapotukon. Jack bácsi majd meg túlteszi magát rajta, ha így lát.
A haza érkezés, zökkenő mentes volt, Jack bácsi nem szólt semmit amikor meglátta, hogy, hogy nézek ki, hogy mindenem ragacsos az alvadt vértől, és hogy a testem tele van kék és zöld foltokkal, ő már megszokta, hogy így járok haza. Hogy kerestem az alkalmat a verekedésre, hogy megnyugtassam, folyton aggódó lelkemet arról, hogy eléggé erős vagyok. Jack bácsi megértette, hogy miért teszem, amit teszek, amikor este aludtam, engem fel nem ébresztve cserélte le a kötéseket rajtam, és volt hogy felhozta a reggelit, hogy anyáék ne lássanak. Velem együtt rejtegette anya elől a véres ruháimat, vagy azokat, amelyeken kések nyoma volt látható. Cinkosom volt, mégis soha nem került szóba köztünk az éltem ezen része. Ezért is szerettem nagyon Jack bácsit, olyan volt, mint én, nem kerestek a miértekre a választ, egyszerűen szembenézett velük és elfogadta őket, egy hang nélkül.

Otthon szépen elköszöntem a szüleimtől, és felnyaláboltam a dolgaimat, és beültem Jack bácsi kocsijába, aki kivitt a pályaudvarra. Az út alatt egyszer sem szólt hozzám, csak hallgattuk a kedvenc zenéimet. AC/DC-t és Nirvanát. Mikor megérkeztünk, és leállította a motort egy pillanatra megfogta a kezemet. Nagy, kérges, meleg keze volt. Magas volt és jóságos, szinte fekete szemeivel kedvesen nézett rám. Arca olyan volt, mint a nagypapámnak, lévén mivel az ikertestvére volt, ez logikus. Mély hangja emlékeztettet a fák recsegésére.

- Clover, ugye megígérsz nekem valamit? - kérdezte és elfordította rólam a tekintetét, de megsimogatta a hajamat.
- Attól függ, hogy miről van szó - nem akartam tiszteletlen lenni, de nem szoktam csak úgy vaktában ígérgetni. Eddig csak egy ígéretem volt. Azt viszont olyan komolyan vettem, hogy majdnem belehaltam. Ez az életformám sajátossága.
Halványan elmosolyodott.

- Időnként úgy beszélsz, mint az apai nagyapád. Isten nyugosztalja - összerándultam. A papa már régóta halott mégis, szinte mindennap gondoltam rá.
- Hiányzik - suttogtam.
- Megígéred nekem, hogy az iskolában még jobban megtanulsz védekezni? Többet kell edzened, ha egy képzett halálfalóval akarsz végezni - mondta csöndben. Ez volt az első alkalom, hogy beszélt az én új életem eme részéről. A kérése meglepett. Gyakorlatilag buzdított arra, hogy tegyem azt, amit eddig. Csak csináljam jobban.
- Megígérem - bólintottam. Ekkor újra rám nézett, az arcán különböző érzések suhantak át. Büszkeség, félelem és dac.
- Jól van Clover, indulj. Le ne késd a vonatot! - majd nyomot egy puszit a homlokomra és belenézett a szemembe - És ne felejtsd el, hogy mit ígértél!

Vér lepte fehér rózsa 1 fejezet - Egy összecsapás

Akkor és ott idők olvadtak egy összemosódó csíkká. Miközben egymásra szegezett pálcákkal álltunk. A mélységes csöndben az érzékeim piócaként szívták magukban ellenfelem minden apró mozdulatát, a szeme sötét, és félelmetes izzását, a tüdejébe áramló levegő sebességének hangját. A vércseppek halk koppanását, ahogy a padlóhoz érnek. Szikár, magas termete hegységként tornyosult, hozzá képest, apró termetem fölé. Minden izma megfeszült, minden csontja felkészült rám.

Ezzel szemben én...

Gyöngén, félve néztem vele farkasszemet. Kezemben remegett a pálca, a testem több ízben fájt, a fejem 100 kilósnak hatott, és alig bírtam nyitva tartani a szememet a sok vértől, ami majdnem kimarta azt. Mellette elvesztem, hisz árnyéka eltakart minden elől, és tekintete olyan volt, mint ha Crucio átkokat lövellne felém.

A szája elégedett vicsorra húzódott. Tökéletes fehér fogsora, szinte világított a sötét és hideg éjszakában. Csak egy pillanatra ne figyeljek és végem. Sötét köpenye egyszerre csak fodrozódni kezdett, és lépte egy aprócska visszhang formájában juttatta el a tudatomig azt a borzalmas hírt, hogy közeledik. Megakartam mozdulni. De minek? Nem menthet meg senki... Itt minden csak a jó szerencsén múlik. Ami jelen esetben eléggé kevés.

- Bátor és egyben ostoba tettet követtél el. Ugye tisztában vagy ezzel? - hangja halk volt, mégis bezengte az elhagyatott terem legkisebb zugát is. Egyre közeledett felém, egy apró lépés és még egy és még egy. Nem siette el. Ő ráért, akárcsak én.

- Nem szokásom a trükközés én nyíltan támadok - a hangom éltelen és színtelen volt, nem volt benne semmi burkolt indulat sem célzás, csupán csak egyszerű ténymegállapítás.

Pálcáját egy pillanatra megrántotta, mire felélénkülve összerezdültem és két óriási lépést tettem hátra.

- Jellemző ez rátok emberekre, akkor is neki akartok rohanni a falnak ha az gyémántból, vagy gránitból van, és a koponyátok puszta erejével akarjátok szétzúzni. Ahelyett, hogy használnátok az agyatokat - mondta leplezetlen megvetéssel - Félsz! - állapította meg.

- Én nem! - mondtam suttogva.

- Ne hazudj! - mordult föl, és pálcájával homlok felé intett, egy aprócska csíkban fölszakadt a bőr, és vér szivárgott ki alóla.

- Capitulatus! - kiáltottam, ő egy egyszerű mozdulattal hárította, szinte oda se nézett.

- Ha a lefegyverző bűbájt óhajtod használni, akkor, akkor használd, ha úgy látod, nem figyelek eléggé - jegyezte meg egykedvűen, mintha már unná, hogy őt nem lehet legyőzni. Pedig legyőzhetetlen ember nincs!

Újra csend következett. Hosszan és feszültséggel telve. Ő egyre higgadtabb lett, én meg egyre jobban reszkettem a félelemtől. Olyan érzésem volt, hogy céllal teszi felém, az apró lépéseket, hogy terel valahová. Jobbra léptem egyet óvatosan. Mire ő egy szikrát küldött a lábamhoz. Ijedtem ugrottam vissza az előbbi helyemre.

- Imperio! - mondtam és kivarázsoltam a pálcát a mágus kezéből és ellebegtettem a saját irányomba.

- Ez szép volt - állapította meg - de hatásosnak nem éppen mondható - majd az élet nagyságú páncél felé bökött a fejével - Imperio! - mondta, és a páncélos test a hatalmas kardjával megindult felém.


- Nehezítés képen kapsz mellé, egy egyszerű kis átkot - mondta, majd kiáltotta - Crucio!

A testemben szétkúszott a kín, ha akartam sem tudtam volna mozdulni. A páncél meglendítette súlyos kardját, és a fejem felé emelte, miközben az átok kegyetlenül kínzott, térdre estem, ajkamat belülről haraptam, éreztem véremnek sós ízét, a szemembe könny szökött a fájdalomtól. Vártam...

A páncél kardja néhány centire a nyakamtól állt meg. A mágus felsóhajtott és mellém lépett kicsavartam a kezemet, én még jobban haraptam az ajkamba. Miután kitépte a kezemből a pálcáját, megszólalt.

- Ne akarj addig hősködni és megölni az oroszlánt, amíg gyáva nyúl létedre, magadat is képtelen vagy megvédeni - a kínzó átok hatása enyhülni kezdett, végre megint mertem levegőt venni.

Hatalmas pofon fojtotta belém újra szuszt, és végig szánkáztam a padló, nekiütköztem egy oszlopnak, a testem fájdalmak ezreit élte át újra. A sötét köpenybe burkolt alak megrázta a fejét.

- Olyan egyszerű lenne végezni veled. Még csak meg se tudod védeni magad. A legelején volt pár szép húzásod, de csupán csak a szerencsén múlt, hogy sikeresen fölsértetted a bőrömet a varázslatoddal. Nem vagy rá eléggé felkészülve, hogy küzdj! - mondta kimérten, jóformán sértetten - Dumbledore igazán gyengének hihet, ha téged is beszervezett az ellenünk irányuló kis csapatába.

- Én élvezetből jöttem - hörögtem, majd egy gyors mozdulattal ráfordultam a sötét alakra, torkának szegeztem a pálcámat, majd kicsavart kezemet kitéptem a kezéből, halkan felnevetett és kisimított egy tincset az arcomból.

- Olyan hirtelen és heves vagy, csak háromszor törhettem volna el a kezedet az előbbi mozdulatod során, és meg is ölhettelek volna... - mondta egy kicsit gyöngédebben.

- Ne nyúljon hozzám! - szorítottam erősebben a pálcát a torkához.

- Na most már elég legyen - lett újra kemény! És rám fordult, párszor bevágta a fejemet a kőpadlóba. Majd halkan újra megszólalt, bár a hangja távolról hallatszott, és alakja is teljesen elmosódott - Soha többé, ne merészelj eltiltani magadtól...