Vér lepte fehér rózsa 3 fejezet - Egy roham

A kabinok természetesen teljesen tele voltak. Kénytelen voltam tehát beülni valakik mellé, ha nem akartam több órán át, állni a cuccaimmal együtt. Elhúztam az egyik kabin ajtaját. Bent ült Lily Evans egy hollóhátas és egy hugrabugos lány.

- Helo - köszöntem.
- Szia Clover - kapta rám Lily a tekintetét.
- Nem baj, ha...
- Nyugodtan - mondta mosolyogva a hugrabugos lány, akit, azt hiszem Jenifer-nek hívnak.
- Kösz - mondtam, majd leültem velük szemben. A hollóhátas lány valószínűleg beazonosított, mert egy fura grimasz jelent meg az arcán. Jellemző...


- Hogy vagy Clover? - kérdezte Lily, és hátra tűrte vörös haját. Lily mindig kedves volt velem, ahogy most is. Nagyon sok jó van ebben a lányban. Talán én is ilyen lettem volna, ha nem történik meg, az a bizonyos eset.

- Kösz jól - a körülményekhez képest.

- Mi történt az arcoddal? - kérdezte a hollóhátas.

- Ja, ez! Csak megbotlottam... A lépcsőn - mondtam, majd óvatosan hozzáértem a sebemhez.

- Várj csak - mondta Lily és elhúzta a pálcáját - hadd gyógyítsam meg! - mondta csengő hangján.

- Áh, igazán nem szükséges - tartottam fel a kezemet, védekezően az arcom elé. Nem szerettem, ha pálcát szegeztek rám, de akkor is, mostanában már bírtam, főleg a párbajozás miatt. A szívem gyorsabban vert és a testemet elöntötte a hideg veríték. A légzésem akadozni kezdett.

- Jézusom jól vagy? - ugrott fel Lily, és mellém térdelt. Mint egy jól megrakott zsák, úgy dőltem el, és megtörtént, amit nem akartam...

Az emlékek megrohamoztak. És kiszakítottak a jelen biztonságából. Újra 13 éves voltam, és a gardróbba zárkózva zokogtam, miközben a szüleim és halálfalók csatájának minden hangja beszűrődött az aprócska résen át, a fénnyel együtt. Hallottam, ahogy anyám felsikít, és aztán meg láttam, ahogy kinyílik a gardrób ajtaja, és mögötte megjelenik egy félelmetes külsejű halálfaló, és hosszú csontos kezével felém nyúl. A torkomból újra felszakadt a sikoly és kétségbe esetten hátráltam, láttam, ahogy apa futva megindul felénk, ahogy a szeme szinte kiguvad az aggodalomtól, miközben én félelmemben lehánytam a halálfalót...

- Clover! - egy furán eltorzult a hang a nevemet kiáltotta, ami éppenséggel nem illet az emlékeim közé.
- Clover Conery! - ez a hang sem tartozik ide. Az emlék lassan eltűnt, a fejem kitisztult és megláttam magam előtt egy fekete hajú, barna szemű, szemüveges fiút, aki éppen egy kisebb pofont kevert le nekem. Mögötte pedig egy vörös hajú lány nézett rám érdeklődve.

- Au - nyögtem.

- Magához tért! - lélegzett fel a szemüveges fiú, aki James Potter volt.
- Hál' égnek - hallottam egy másik mély hangot. Nem kellett zseninek lenni, hogy rájöjjek, hogy ez nem más, mint Black. Sirius Black.

- Ránk hoztad a frászt Conery! - mondta James, és a homlokomra rakta a kezét - Nem vagy lázas - állapította meg.

Köhögni kezdtem, mert a levegő hirtelen túl gyorsan jutott a tüdőmbe. Megpróbáltam föl emelni a fejem, de nem tudtam. Valaki fogta. Az agyam az ilyen időbeli ugrások után midig lassú. A szemeim a plafon felé vándoroltak, és ekkor találkoztam John komoly arcával. Tökéletesen nyugodt volt és határozottan tartotta a fejemet az ölében. John tudta, hogy mi a történt velem.

- Clover mennyit mutatok? - kérdezte James.
- Ötöt - suttogtam, és óvatosan felültem. John végig fogott, és erős karjai csak akkor engedtek el, amikor már megtámasztott két bőrönddel. Az egyiket a jobb a másikat a bal oldalamra rakta.
- Kösz Potter, ha te nem vagy... - állt fel készségesen Jameshez Jenifer, hogy a nyakába boruljon. Jellemző...
- Igen tényleg kösz - motyogta Lily és azonnal mellém ült, ami így nem teljesen igaz, mert egy bőrönd is volt köztünk.
Lily megfogta a karomat és bűnbánóan nézett rám.

- Annyira sajnálom! Én nem tudtam... Igazán - kezdett mentegetőzni. Arca égett a szégyentől, és csak hebegett és habogott. James ránézett Lilyre, és szinte nekem szorult el a szívem a pillantásától.
- Köszi Potter - mondtam, majd Blackre néztem, aki az ajtónak támaszkodva, takart engem a kíváncsiskodó szemek elől - És nektek is - mondtam a másik két fiúnak. Black szélesen rám vigyorgott, majd megköszörülte a torkát.
- Ahogy elnézem, innen nem szabadulunk egy könnyen - mondta, majd lehúzta egy pálcaintéssel maga mögött a redőnyszerűséget.
- Ja - mondta James, és kihúzta az egyik bőröndöt az oldalam mellől. Azt, amelyik túl oldalán Lily ült - Ideülhetek? - kérdezte és Lilyre nézett.
Pár pillanatig némán bámulták egymást, majd Lily bólintott. John halkan füttyentett. Azonnal felé kaptam a fejemet. Rövid barna haja volt és aranybarna szemei. Tökéletes teste, és hihetetlenül intelligens volt. Csak hát néma... De ez nem volt mindig így. John maga is egy halálfaló áldozata volt, akkor vesztette el a hangját is. Pedig állítólag irtó tehetségesen énekelt.
Többet ne csinálj ilyet! - mutogatta. Értettem ezt a jelbeszédet, mert John és én már régóta barátok voltunk. Helyesebben... Igen már eléggé régóta.

- Lefordítanád nekünk is? - tette fel a kérdést Black és kihúzta a másik bőröndöt is az oldalam mellől, és beterpeszkedett közénk.
John kihajolt és nemet intett nekem a fejével, majd gyöngéden rám mosolygott, látszott rajta, hogy megkönnyebbült, hogy most csak ennyi volt a pánik rohamomból...

- Nem - mondtam, majd átültem Jenifer mellé Lilyvel együtt. A hollóhátas lány pedig két centire olvadozott mellettem...
- Te is nagyon hálás vagy! - duzzogott Black, majd Pottere pakolta a lábait, és bedőlt John ölébe. Kényelmesen elhelyezkedett.
- Érezd magad otthon Black - mondta Lily sziszegve, és lehajolt az egyik könyvéért és azt kezdte el olvasgatni.

- Na és Conery, mi volt ez az előbb? - kérdezte Black. Kicsit belém hasított a rossz érzés és ez valószínűleg az arcomra is kiülhetett, mert John betapasztotta Black száját. És szúrósan nézett rá.

- Nem kell John - mondtam, majd a fejemet kezeim közé temettem, és onnan motyogtam: - Pánik roham... - kicsit szégyelltem magam, mert tavaly már eléggé sokat javult az állapotom, és úgy néz ki a tegnap este, megint legyengített... Ha a Roxfortba érünk, szólnom kell a tanáromnak ez ügyben...

Te meg én, pedig elbeszélgetünk egy kicsit ezekről a sebekről, az arcodon! - mutogatta John. Legszívesebben elsüllyedtem volna a föld alá... John ismert. John Eyer sokat tudott rólam, és valószínűleg rájött arra, hogy miben mesterkedem.
- Ez tényleg zavaró - mondta Potter.
- Bocs - mondtam, majd elnéztem Johnról. Szinte lyukat égetett az arcomba a pillantása.
- Roham? - kérdezte Lily mikor találkozott a tekintetünk - Úgy tudtam, hogy már jobban vagy - hangja se nem volt kárörvendő, se nem szarkasztikus, de még csak nem is sajnálkozó. Tökéletes kijelentő mondat volt a részéről... Az én válaszom viszont...

- Öhm... Javult is! Csak most valahogy előjött. Megesik... - mondtam, majd kinéztem az ablakon. Halványan láttam benne a tükörképemet. Hosszú barna hajamat, amelyben fekete csíkok voltak. Csillogó kékeszöld szememet és kicsit sebes ajkamat. Arcom beesett volt és halvány zúzódások tarkították. Igen ez voltam én... Nem egy kimondottan babás arcú lány.

- Nem mondjuk el senkinek - tette Jenifer a kezét a kezemre, majd hátra dobta sötétszőke haját és megdörzsölte zöld szemeit.

- Kösz - suttogtam, ettől csak még gyengébbnek éreztem magamat. Gyűlöltem ezt az érzést. Az a halálfaló, akit már két hónapja üldözök, az kelt bennem ilyen érzéseket.

James bólogatott, Black biccentett. A hollóhátas lány el volt foglalva valamivel, mert nem igazán folyt bele a beszélgetésünkbe. Lily megdörzsölte a hátamat, és rám mosolygott.

- Barátok közt vagy Clover, nincs mitől tartanod - mondta és lopva a mellettünk elsuhanó tájra pillantott. Én és John összenéztünk. Mennyire nincs igaza...