Vér lepte fehér rózsa - 5 fejezet - Cik- cak

Gyűlöltem emlékezni. Mégis oly gyakran kényszerültem rá. Néha fel sem tűnik nekem, mikor szórakozottan kinézek az ablakon és elmerengek valamin, mert éppen számmisztika órám van. Vagy csak egyszerűen egy ételről eszembe jut valami. Vagy egy kívülről fújt dalról. Sok minden váltja ki az emlékezés édes kesernyés érzést. Az ájulás, nálam majdnem mindig ezzel jár. Emlékezéssel. A jelenben annyiszor igyekszem kikerülni, megfeledkezni bizonyos dolgokról. Ám élő példám jó indok arra, hogy az emlékezés megtanít gyűlölni. És ha már valamit gyűlölök annak az okát is tudom, ergo nem felejtem el. Azaz emlékezek, és gyűlölök. Szívből és igazán.

Agyam ködös volt, és fájdalom járta át a testemet, minden egyes megmozduláskor. Jóformán élni is fájt! Nemhogy túlélni, és aztán regenerálódni. Az élet azonban nem válogatja meg, a keménységi szinteket. Menni kell, ha ez a sorsunk, emelt fejjel, töretlen. Egy rossz emlék megváltoztatta az életemet. Felesküdtem hát arra, hogy megtorlom az engem ért sérelmeket. Nem számít, hogy ez mibe kerül nekem. És hű voltam a szavamhoz! Törték már karom, csavarták ki a csuklom, ficamították ki a lábamat, vágtak már úgy szájba, hogy össze kellett varrni az arcomat. És törték már be párszor az orromat, hogy tudjam, nem akármi esküt szolgálok. De megfogadtam… És ehhez hűen viselem a rám mérteket. Ha másképp lenne, akkor az nem én lennék!

Talán ez kényszerít arra, hogy újra és újra megpróbáljam a legdurvább dolgokat az életben. Emlékezni nem nehéz vagy szörnyű, nem, azt hiszem maga a tevékenység nem okoz keserűséget. Csupán az érzések, hogy a múlt immár homályos folytjai között felsejlik, valami egészen tiszta. Amire úgy emlékszem, mint ha csak tegnap lett volna, és bárhogy igyekszem, nem tudom elfelejteni… talán ez az, ami fizikai kín számomra. Ezért szerettem nyitott szemmel szenvedni, jobb inkább látni, azt ami következik, mint szenvedni attól, ami már elmúlt. Résnyire nyitott pillákkal néztem, ahogy a magas és zord halálfaló, a karjában visz.

Titkos, számomra ismeretlen folyosókon, mit csak a Tekergők ismerhetnek, vagy még azok sem. Fájdalommal csordultig telet testem meg-megrándult, a hatalmas, és erős, mégis visszataszító lény karjaiban. Arcon köptem volna! Mert nem volt fair a játék amit játszott, nem volt tisztességes, hogy mindig és mindig megkísérti a sorsomat, aztán, meg rajtam hagyva saját jelét tovább áll, míg újra nincs rám szüksége. Karjai könnyen cipeltek, súlyomat nem igazán érezhette. Fekete köpenye továbbra is láthatatlanná tette számomra a testét, és a jól ismert maszk, most nem volt rajta, csak hatalmas csuklyája alól csillogott a fekete szeme, mely csak még sötétebbé és hidegebbé tette, az amúgy is ilyen gondokkal küszködő folyosót.

- Semmi baj… Hogy is volt? – torpant meg hirtelen. Eddig ellenszenves, hideg, kimért, rekedtes hangja, most lágy volt… Mint egy gyöngéd balzsam. Mint a tündéké… A fájdalom abban a pillanatban a gyomromba szúrt, amint megtorpant. A hirtelen jött fékezéstől egy könnycsepp is kicsordult a pilláim alól. Ez nem lehet igaz! Au, au, auuuuuuuuuuuu! A testem ösztönösen megrándult, mintha belső fájdalom ellen menekülhetne akár hova is…

Meglepődtem, mikor a sötét alak, óvatosan ringatni kezdett a karjában, szerintem maga sem volt tudatában annak amit tesz, csak egy egyszerű reflex volt. A lágy hullámzó mozgás, tényleg bevált, a kényelmetlen belső fájdalom visszakorlátozódott testem egy kisebb részére. Vajon hova vihet?

Cipőjének nem volt hangja, és a sötétben aligha láthattam, hogy merre mehetünk. Azt viszont érzékeltem, hogy egyre hidegebb lesz, és egyre kevesebb hang szűrődik be kintről. Haladtunk előre egy számomra láthatatlan cél felé. A testem egyre gyengült, sejtettem, hogy nem csak belül vannak sérüléseim, hanem kívülről, is rendesen ellehetek „kopva” Erről tanúskodott, az a meleg kis patakocska, ami a fejemből csepegett a padlóra. Ennek legalább volt valami hangja az ijesztő némaságban. Bár az embernek erősen optimistának kell lennie, ha ezek után egy ilyen kis vérveszteség hangjait jó jelnek tekinti.

Valahol a távolban, az alagút végén fénysugár jelent meg. Aprócska volt. És kékes színű, akár a patrónusállatok. Csak ez egy apró fény folt volt. Megpróbáltam jobban kinyitni a szememet, hogy jobban szemügyre vehessem a távolban észrevett fényjelenséget, ám hunyorgásom nem bizonyult eredményesnek, csak még több erőt vett ki, amúgy is fáradó testemből. Szemhéjam, ahogy egyre közeledtünk az ismeretlen fényhez, egyre inkább nehezült. Laposakat pislogtam, és egyre gyengültem. Testemet egy papírnak éreztem, a halálfaló két karját pedig erős vasnak, amelyik akkor roppant, szakít szét darabokra, mikor csak akarja.


- Malfoy! – szólt élesen a halálfalóm hangja – Ha most azonnal nem csinálsz vele valamit, itt foglak halálra kínozni!!
Nem túl bizalomgerjesztő szavak…

- Biztos nem vihetjük… a gyengélkedőre? – kérdezte meg pillanatnyi habozás után Malfoy.
- Süket vagy talán!? – háborodott fel a halálfaló – Mondtam, hogy már én is gondoltam rá… De nem lehet… Nézd csak a sérüléseit – morogta, majd éreztem, hogy valami megböki a karomat.
- De hát itt sem maradhat! – lett hirtelen kétségbeesett a hangja.
- Ott marad ahol én mondom! – felet erre sötéten a halálfaló.
- Itt? Egy második emeleti üres lány wc-be? – kérdezte kissé szarkasztikus hangnemben Malfoy.

Nocsak… Malfoyt érdekli a sorsom.

- Öld meg… - mondta némi habozás után.
Tévedtem, mégsem érdekli a sorsom.

- Bolond vagy ember? – szisszent fel mérgesen a halálfaló.

Óvatosan kinyitottam a szememet. Szinte minden szörnyűségre felkészülve. De semmi brutálisan durvát nem láttam. Egy lánymosdóban voltam, a piszkos földön, és kissé büdös volt, de ez nem volt olyan dolog, amitől kifeküdtem volna. Felettem térdelt a halálfaló, akinek most kitudtam venni az arcát. Előre nézett, valószínűleg Malfoyra. Egyenes, kerek álla volt, az arca szép ívű, markáns. Az orra egy helyen kicsit görbe, valószínűleg valaki betörte neki, és nem rakták rendesen helyére a csontot, amúgy a bőre szinte tökéletes volt. A haját nem láttam, mert a csuklya elfedte. A szemöldöke szőkés-barna. A szeme fekete, akár az éjszaka és a lelke.

Valósággal helyes volt. Bármilyen lehetetlennek tűnt. A vonások ismerősek voltak, már korábban is felfigyelhettem erre a páratlan arcra, de akkor még az orra nem volt betörve… Csak azt tudnám, hogy hol és mikor…

- Carwford!- suttogta Malfoy és átnyúlt felettem, és megrázta a karját – Felébredt. Nekem lőttek… - jegyzete meg, és hallottam, hogy mekkorát nyel.

Carwford hirtelen rám nézett. És ekkor beugrott… Jared Carwford! A Mardekár egykori fogója… Még harmadikas voltam, amikor letehette a Ravasz vizsgát. Vagy talán negyedikes… Összevontam a szemöldököm, amikor az arcomat kezdte fürkészni. A tekintete vizsgáló és kutató volt, valamit nagyon keresett. Aztán telt ám kissé hosszú ajka szétnyílt, és a pupillája, ami alig volt kivehető fekete szemében összezsugorodott.

- Ki ő? – suttogta de továbbra is csak engem fürkészett a szemével.
- A bolond Conery – mondta büszke fölénnyel Lucius. Mintha dicsőség lenne számára, hogy ennek az szemétnek adhat információkat.
- Teljes neve? – kérdezte monoton egy hangon.
- Clover azt hiszem – mondta, majd köhögött egyet a szúrós pillantásért amit Jaredtől kapott – Clover Conery – vette lejjebb a hangerőt.
- Nos Clover… Mit csináljunk veled? – kérdezte azon a kellemes bársonyos hangon a férfi. Ujjaival eltűrte a tincseimet az arcomból, és gyengéden simogatta a hajamat.
- Megöljük? – lelkesedett Malfoy.
- Befognád végre azt a rohadt nagy szádat Mafoy! – szisszent föl és úgy fordult Malfoy felé, mintha mindjárt eltörné a gerincét, mosolyogva, és kacarászva. Malfoy felpattant mellőlem és az egyik falig hátrált. Hosszú szőke haja kissé nyirkos volt és vállához tapadt. Szürke szemei tele voltak félelemmel, halvány ajka most fehér volt akár a fal. Testét zöld talár fedte a szíve fölött pedig a mardekár jelvénye volt hímezve. Mindjárt fölfordul a gyomrom.
- Mit akartok? – nyöszörögtem végül.

Derűs mosoly érkezett rám, szinte szemet bántóan fehér fogsorról. Az arcán gúnyos kifejezés jelent meg.


- Fájdalmas emlékeket szerezni neked – mondta, és finoman végig simított az orom vonalán.
Testem megborzongott, és rémület rajtam úrrá. Torkom száraz lett, és a gyomrom liftezni kezdett. A körmöm, felkarcolta a mosdó márvány köveit, és pánik újra magával ragadott. Magomon kívül sikoltoztam a hideg pillantás pedig égette a bőrömet.

Nagy csattanást hallottam, az állkapcsom nagyot reccsent. A vér kibuggyant a számból, nyelvemen éreztem sós, fémes izét. Hang nem jött ki a torkomból, csak tátogtam mint a partra vetett hal. Majd egy rúgást éreztem, és a nyelvembe haraptam, erőtlenül fordultam, oldalra, hogy védjem a hasamat, és összekuporodtam. Könnyeim végig csorogtak az arcomon, és a szemem előtt apáék képe lebegett.

Aztán valami villant. Malfoy mellém esett a padlóra, nyilván sóbálvány átok. A két erős, acél kar, újra a magasba emelt, és felültetett az egy mosdókagyló peremére. Levette a fejéről a csuklyát. Teljesen összezavarodtam. A könnyek továbbra is vízesésként folytak a szememből. És bámultam a férfi arcát, miközben a testem remegett és rángott, a számból vér csöpögött, és a hajam beleragadt a fejemen lévő sebembe. Nem tudom honnan, de valahonnan elővett egy fehér kendőt, és megnyitotta a csapott. A víz hangja hirtelen sokkal élesebben hallottam, mint szoktam. A vízbe mártotta a kendőt, és után óvatosan a számhoz tette azt. Gyöngéd mozdulatai teljesen elütöttek kemény öklének, súlyos csapásaitól. Most figyelmes és gyengéd volt. Végig simított az arcomon az egyik ujjával, és gyengéden a sebekre helyezte azt. Lehunyta a szemét és mormolt valamit, enyhe csípést érzett az ajkamon, majd gyengéd bizsergést. A fájdalom csodálatos módon elmúlt és kellemes melegség lengte be a testemet. A hideg kellemtelen érzés nem fokozódott tovább. Elmerültem a sötét pillantásban, miközben a sebhelyek a testemen, sorra forrtak össze.