Vér lepte fehér rózsa 4 fejezet - Mozgalmas kezdés

A vonat éles sipítása jelezte, hogy megérkeztünk. Haza. A gondolat maga volt a megtestesült béke, hiszen a Roxfort, világéletemben a jót és a nyugalmat jelentette. A Roxfortba menni olyan volt, mint haza érkezni egy hosszú és fárasztó út után. Ajkamon halvány mosoly jelent meg, ahogy megpillantottam az ismerős tájat, és lelkemben kellemesen bizsergett a jóérzés. Könnyedén felpattantam, mintha nem lenne milliónyi apró és nagy kérdőjel az agyamban, és testemnek nem fájna majdnem minden harmadik porcikája. A nyugalom volt az, ami helyre billentette, a már most, az év elején, fejem fölé csapó hullámokat. Lily is elrakta a könyvét, és hosszan rendezgette a holmija között. Nem tudom, miért igazgatta annyit. Az ő táskájában mindig rend volt. Nem úgy, mint az enyémben. Jenifer éppen elmélyülten ecsetelte Black-nek, hogy az apja megrendelte neki a legújabb seprű modellt. Gondolom, akkor nekem is azt rendelte meg Jack bácsi, mert egy-két napja folyton azt mondogatta, hogy hamarosan megkapom az új seprűmet, mert a régi lássuk be, nem bírta az új, szinte bérgyilkoshoz hasonló életmódomat. Blacket jobban lekötötte a téma, mint magát Jenifert, aki eredetileg csak büszkélkedni akart megérzéseim szerint, különben halvány lilagőze nem volt arról, hogy Black milyen szakszavakkal bombázza őt. Potter a tájat bámulta, és időnként mikor én is kipillantottam az ablakon, láttam, hogy az üvegben visszaverődő Lily tükörképére emeli néha pillantását, inkább csak szórakozottan, mintha nem lenne más, jobb dolga. De valljuk be nem is volt. A hollóhátas lány minden rezdülésemet szemmel tartotta, nyilván jó kis pletyka lesz a rohamomból a vacsorán. De ezek már korán sem zavartak annyira. Már megszoktam a bolond, és fura jelzőket. Úgy nőttek hozzám, mind a fokozatosan bosszúra épülő jövőm. Külseje átlagos volt a lánynak, ahogy az esze is. Semmi maradandót nem tud alkotni, de a száját jártatva pillanatnyi figyelmet szerezni, azt tud! Kellemes érzés el is úszott, és a szemem akaratlanul is dühös villámok millióit szórta az ablak mellett gubbasztó lányra.
De ott volt más is. John. A tudat, hogy nincs messze tőlem, újra helyre hozta belső egyensúlyomat. John Eyer volt a megtestesült nyugalom és higgadtság. Az erő, amelyből táplálkozva képes voltam ellazulni és megnyugodni. Ezt mindig is furcsálltam, úgy gyakorolt fölöttem hatalmat a jelenlétével, hogy észre se vettem. Ahogy Johnra néztem, abban kicsit több volt puszta hálánál. John-t csodáltam, és azon kevés emberek közé tartozott, akikre felnéztem. Mert megjárt, egy, az enyémhez hasonló poklot, és nem tette őt olyan szörny szülötté, mint engem. A legnehezebb időkben is megmaradt John-nak, nem kapott semmi sértő és bántó jelzőt, csak egy örökké tartó hiányt. Néma lett. És ilyenkor annyira tudtam gyűlölni mindenkit, aki nem esett át, olyan borzalmakon, mint én és John. Mert ők, nem tudták értékelni, mint jelent a béke, a hangok és érzelmek kimondása, nem tudták milyen nagyra becsült érték a józanság. Én és John, most, hogy elvesztettük ki ezt, ki azt, már tudtuk értékelni. Így hát néztem őt, miközben a kabinunk előtt hömpölygött a tömeg. Kicsik és nagyok egymást hegyén-hátán. Mi vártuk, hogy kiürüljön a folyosó, vagy legalább csökkenjen a tömeg száma, amely végeláthatatlan hosszú sorban kígyózott el, az ajtónk előtt.

- Hetedévesek vagyunk. Miért nem rontunk ki, és csinálunk maguknak utat? – kérdezte Black. Ez a kérdés már bennem is megfogalmazódott, de mivel egy prefektus is volt közöttünk, aki ráadásul Lily Evans névre hallgatott, okosabbnak véltem, ha ilyen jellegű ötleteimet nem publikálom.


- Sirius Black! Vegyük úgy, hogy nem hallottam meg ezt a megjegyzésedet – mondta Lily és hátra tűrte haját. James elmosolyodott. Talán a helyzeten, hiszen Lily és Black egészen elsőéves koruktól kezdve vitatkoztak egymással, néha volt olyan érzésem, hogy mindezt szívesen teszik, és valójában igazi puszi pajtások. Tényleg nem jártam messze az igazságtól. Mivel Lily és Black bájital tanon együtt dolgoztak és mindig hallani lehetett Balck folyamatos nyafogását, hogy ezt és ezt nem érti, amire Lily mindig szívesen és türelemmel válaszolt. Szerintem örült, hogy ilyenkor kellő figyelmet és tisztelet kap, az iskola egyik legnagyobb bajkeverőjétől. Nem szerette, ha figyelmen kívül hagyták a figyelmeztetéseit, illetve az intelmeit.

- De ha lehet még a mardekárosok előtt, keveredjünk ki innen – mondta Jenifer, és hangjából kiszűrődött, hogy szívesebben tűrné Hóborc vicceit, mint hogy kínos beszélgetést vagy szituációt folytasson vagy éljen át, velük.

- Magam részéről, tökéletesen egyetértek ezzel – mondtam. Nem akartam kockáztatni egy újabb roham kitörését, a tegnap esti kis „kaland” némileg teljesen kimerítette az erőforrásaimat. Lényegesen igaza volt Jack bácsinak, amikor arra kért, hogy többet edzek. Nem meríthet ki, ennyire könnyen egy viszonylagosan nem túlságosan hosszú küzdelem. John azonnal összerakta magában a képet, mert az egyik sebem túlságosan is hosszan élvezhette aranyló pillantását.

Mindenképpen kell beszélnünk! Clover, és ezt most nagyon komolyan mondom! - miközben mutogatott, homlokán baljóslatú ráncok keletkeztek. Így kicsit idősebbnek tűnt, mint mi.

- Késő! – jegyezte meg Potter, és fejével a kabin ajtón túlra bökött. Lényegében kisebb csoport volt csak együtt, de azok mind hetedévesek voltak. Legelöl arisztokratikus nagyságával haladt Malfoy. Hosszú, szőke haja, a háta közepéig ért, halványkék szemei lenézően fénylettek kabin ajtónk felé. Tudtam, hogy itt már csak balhé lehet.

Balsejtelmemmel igyekezetem nem törődni, és John figyelmeztető pillantása ellenére kinyitottam a kabin ajtót és kilépett a folyosóra, amelyen még volt pár ember, de ők is lassan kezdtek eltűnni.

- Ennek nem lesz jó vége – hallottam Potter hangját, aki sietve utánam kilépett a kabinból.

Gyerünk az ajtóhoz. Csak lassan nyugodtan, ahogy Mr. McFiver is mondta.
Ne ijesszen meg a rossz dolgok jelenléte .

- Milyen kellemes találkozás! – hallottam hideg és ellenszenves hangját Lucius Malfoynak.
- Talán még sem olyan kellemes – tette hozzá, mikor Lily is kilépett az ajtón.
- Malfoy! – mondta fojtott dühvel Potter. Pedig már majdnem elértem az ajtót!
- Potter a hős! – mondta gúnyos mosollyal. Miközben a mögötte lévő Crak és Monstro nevetésbe kezdett – Mindig ki állsz a sárvérű barátaid mellet. Na és mi van a bolond barátaiddal? – mosoly kiszélesedett és halványkék szemében gonosz fények cikáztak. Így nézet rám.
- Nekem, nincsenek bolond barátaim. Veled ellentétben – morogta Potter, és a keze lesiklott a derekára, ahol az övébe volt dugva a pálca.
- Én, nem fognék pálcát a helyedben Potter! - sziszegte Malfoy.
- John ekkor lépett ki Jeniferrel, és arcáról le lehetett olvasni, hogy most nagyon nem ajánlatos felbőszíteni.
- A néma – bökte oldalba Crak, Monstro-t és kipukkadtak a nevetéstől. Nálam ezen a ponton telt be a pohár. A pálcámat kirántottam a táskámból, megfordultam, és két röhögő, túlsúlyos mardekárosra szegezetem.
- Relaxo! – szóltam élesen a szikraeső kipattantam a pálcából, telibe találva a két mardekárost.

- Conery, hogy vannak a szüleid? – emelte rám a pálcát Malfoy, aki egy megvető pillantást vetett a háta mögött sipítozókra.

James azonnal kirántotta a pálcáját Blackkel együtt. John pedig elém ugrott.

- Jól! És a tieddel? Mi van az Azkaban- ban milyen a kaja? – a szemem villámokat szórt, és kilépettem a fiúk védő köréből.
- Ezért megfizetsz! – kiáltotta és elkapta rólam a pálcát és kilőtt egy átkot Jeniferre - Petrificus totalus – a sóbálvány átok valóban lefagyasztotta Jenit. Black még időben kapta el, különben el is vágódott volna. Lily és John is előhúzták már ekkora a pálcájukat.
- Stupor – kiáltotta Lily és eltalálta Malfoyt. Aki hátra is vágódott.

Teleszívtam a tüdőmet levegővel, miközben Crak és Monstro eltorzult arccal kaptak Malfoy után. Nyugalom ne engedj a pániknak. John, azonnal magához húzott, és nyugtatólak simogatta a hajamat. Éreztem én, hogy sok lesz ez mára… Tudtam, hogy ezt még visszakapjuk.

Potter és Black, éppen azon nevettek, hogy milyen hülye fejet vágott Lucius amikor Lily kábító átka eltalálta. Liy megcsóválta a fejét, de jókat mosolygott azon, ahogy Potter és Black utánozta Malfoy arcát.

Valaki megbökte a könyökömet. Oldalra néztem, John hosszam meredt rám, majd elkezdett mutogatni.

Miattam igazán nem kellett volna bántanod Carkot és Monstrot.
Megcsóváltam a fejem, és halkan válaszoltam.
- A barátom vagy, ha téged bántanak, akkor engem is – mondtam szelíden. Potter erre ránk nézett és közben a fiáker nagyot rázkódott.
- Nem tudom, mit mondtál John, de Clovernek igaza van, a barátok mindig kiállnak egymásért – mondta és rákacsintott Blackre.
Fordítanál nekik? - kérdezte tőlem mosolyogva John. Bólintottam.

- Azt kérte tőlem, hogy fordítsam le nektek, amit mond! – mondtam, majd figyeltem a jeleket, amiket John mutogatott
- Azt mondja: Nagyon rendes vagy James, de nekem, mármint nekem Clovernek, akkor se kellet volna hősködnöm – itt szúrós pillantást vettem rá.
- Hm. Ez igaz – mondta halkan Lily – Láttuk, hogy egyszer csak hirtelen elkap a pánik. Hogy – hogy itt nem jött elő? – kérdezte Lily, és összekulcsolta apró kis kezeit.
- Hát – fújtam egy nagyot – ez igazán helyzetfüggő, van, amikor egy mozdulat vagy egy szó is elég, hogy jöjjön a pánik. De van olyan, amikor teljesen uralom – mondtam, majd megráztam a fejemet, hogy kiűzzem belőle Malfoynak bosszút ígérő tekintetét.
Clover! Én is párbaj szakkörös vagyok, akár csak te! Tudom, hogy McFiver az év végén azt mondta, hogy nagyon sokat javult ez a roham hajlamod! Szóval, nekem ne add be ezt a, jaj csak ez történt kezdetű szöveget! - a szeme izzott. Kiszúrta a kis blöffölésem.

- Ezt nem fordítom le, ha nem gond – mondtam, de még hosszan farkasszemet néztem John-nal. Majd elfordítottam a tekintetemet. Bő tízperc múlva el is értünk a Roxfortba. A sötét éjszakában ahol a felhők mindent eltakartak, a Roxfort volt az egyetlen fényforrás. A hatalmas és domináns épület, amely felnyúlt egészen az égig. Miután csomagjainkat szedtük elindultunk a bejárathoz. Rövid tolongás után leraktam a cuccaimat a Griffendéles holmik közé. Megvártam még Lily is leteszi a holmiját, hogy aztán együtt menjünk el. Lily egy ideig szótlan jött mellettem aztán végül fel tett egy bátortalan kérdést.

- Ne haragudj meg, én igazán nem akarok beleszólni, de te biztos nem a lépcsőn szedted össze ezeket. Valakivel verekedtél, ugye? – a hangja kicsit reszketett, mint az aprócska láng a hatalmas gyertyán.

- Szereztem, ahol szereztem, a lényeg hogy itt vagyok – mondtam, és fölsiettem a lépcsőn.

- Ne sértődj meg! Ne azzal a szándékkal mondtam, hogy megbántsalak – mondta és elkapta a karomat. Zöld szemében az aggodalom milliónyi lángja pislákolt.

- Nem bántottál meg Lily. De vannak dolgok, amikről jobb, ha a saját érdekedben nem tudsz – mondtam, majd szelíden rámosolyogtam meglepett és fehér arcára – Te csak foglalkozz a te saját problémáiddal – elnéztem fölötte – már éppen jön is egy – kuncogtam, amikor megláttam James Pottert aki feligyekezett hozzánk.

Lily kinyitotta a száját, majd becsukta, aztán rám kapta zöld szemét.

- Prefektus találkozóm lesz – bökte ki. Aztán amilyen gyorsan csak tudott felsietett a lépcsőn. Halkan kopogtak a cipői, miközben lassan teljesen beleveszett a következő lépcsősor árnyékába az alakja. Magam komótos lassúsággal indultam el a nagyterem felé. Utam elvezett a sok festmény mellett. Valamennyi ismerősként üdvözölt viszont. Egyik másik még nevemet is tudta. A folyosón csak úgy jöttek- menetek az emberek, fura volt először, hogy én már a végzős kategóriába tartozom, hogy nekem adnak utat a kisebbek, és ahogy a hatod és ötödéves fiúk vágyakozó tekintetüket legeltetik rajtam. Hát igen. Azért amikor páran nekem jöttek tudatosult benne, hogy azért még sem vagyok akkor király, mint reméltem. A falon már nem képek, hanem faliszőnyegek díszelegtek. Pár diákkal váltottunk egy: Szia- Sziát. De nem igen találkoztam egyik jó barátommal sem. Igaz az ő számuk igen csak alacsony. Lecsökken John Eyerre és Lily Evans-re. Na meg persze a többi kedves ismerős… Az egyik faliszőnyeg megmozdult. Megtorpantam, és érdeklődve figyeltem, ahogy az apró fodrocska, ami elindult rajta közeledni kezd felém. Közben vagy tucatnyian belém jöttek de, az én szemem követte az apró kis fodrot, ami mindjárt eléri a karomat. Aztán hirtelen valami megragadta a karomat és magával rántott be a faliszőnyeg mögé. Még csak egy kicsi sikoly se hagyhatta el a számat, mert egy kéz máris betapasztotta. Jeges félelem lett rajtam úrrá, miközben valaki erősen húzott el a faliszőnyeg másik oldalán. A sötétségbe hiába meresztgettem a szememet, semmit sem láttam. A kezemmel próbáltam szabadulni az ismeretlen testtől, karmoltam és vágtam bele a húsba a körmeimet. Valaki felszisszent. És jó erősen megragadta hajamat. Kétségbe esetten kapálóztam, és könnyek szöktem a kezembe. Aztán egy jól ismert nevetést hallottam. Az agyam beazonosította a hangot. A halálfaló!

- Szerbusz! – suttogta, amikor rájött hirtelen lemerevedésem oka az, hogy felismertem őt.

Még jobban kezdtem el kapálózni. Ez meg akar ölni vagy legalább is meg fog.

- Nyugalom – suttogta, majd egy nagyot lökött rajtam. A sötét folyosón nem tudtam semmit találni, amibe megkapaszkodhattam volna. Elterültem a padlón. És már akartam is sikítani, amikor egy pálca hegyét éreztem meg a hátamban.

- Megöllek, ha megszólalsz – mondta a fülembe. Szinte éreztem a leheletét a nyakamon. Megpróbáltam megfordulni, de csak annyit értem el, hogy a fejemet belevágta a kőpadlóba.

- Megmondtam, hogy nem végeztünk – mondta jól mulatva.

- Nem is kételkedtem benne – mondtam, és lábammal hátulról jól az ágyékába rúgtam. Úgy felordított volna, ha nem harap bele, kínjába a nyakamba, hogy talán még a fülem is bele csengett volna.

De így a nyakamban lüktető fájdalomra koncentráltam, könnyek szöktek a szememben, és a vér gyorsan csorgott a taláromra. Szinte láttam magam előtt, ahogy kiharapja belőlem ezt a darabot. Miközben egész testével a padlónak szorított. Úgy éreztem, hogy nincs több lehetőség, ennyi. Ezért felkiáltottam, minek eredménye kép még nagyobbat rántott rajtam hajamnál fogva, és a fogai így elcsúsztak a húsomban.

Nem tudtam mozogni, úgy tartott a szájában, mint valami zsákmányt. Csak a kezemben bízhattam. Belekönyököltem a bordái közé. A levegő élesen sipítva távozott a tüdejéből, és véres fogait kirántotta belőlem, kivergődtem alóla, és a sötétben botorkáltam a szőnyeg felé.
Elkapta a lábamat, és magára rántott, aztán elkezdte az arcomat püfölni, hatalmas kezével.

- Hülye szuka – sziszegte, miközben a számból kibuggyant a vérem, arcába köptem. Prüszkölve szedte le a szeméről és az arcáról a dzsuvát, ezt az időt kihasználva talárom ujjából kirántottam a pálcát és rászegeztem.

Curcio! – teste megmerevedett a padlón, aztán rángatózni kezdett. Kétségbe esetten kezdetem el kifelé botorkálni, miközben az arcomról még mindig folyt saját vérem. Sántikáltam is, mert kificamodott a lábam, amikor magára rántott. Úgy siettem ezek ellenére, amennyire csak tudtam, csak érjek az emberek közé. A félelem és rosszullét lebénított és falnak dőltem. Kész, most már biztos, hogy végem.

Egy kéz rántott fel a padlóról, és görnyedten emelt fel.

- Kitartás – suttogta a hangja – Viszlek a gyengélkedőre – aztán se, kép se hang.