Vér lepte fehér rózsa 2 fejezet - Félelmem a félelem

Feküdtem, a padlón. A saját véremben. És olyan nyomorultul gyengének éreztem magamat, mint egy aprócska homokszem. Pedig erősnek kéne lennem. Fel kellene állnom, és ha kell, a két kezem erejével meg kellene ölnöm a halálfalókat. Vakon, süketen és némán is. Bármi áron és Bármikor! De én csak feküdtem, kiszolgáltatva magamat az ellenségnek. Szégyenkeztem. És féltem. Féltem attól, hogy megint olyan kegyetlenül fájni fog, mint este... Hogy érzem a kard hűvös acélját, pár centire a nyakamtól.

Olyan volt az egész, mint egy piszkosul félelmetes álom, amiből azonnal fel akarnak ébredni a kislányok. Amiből én viszont nem akartam felébredni. Ez volt az én életem, részem lett a rettegés, és a félelem, ez a kettő tartott mindig életben, hogy ne kockáztassak mindent, mindig. Nem csak a saját szörnyeinktől lehet ám félni, vannak más dolgok, amelyek sokkal ijesztőbbek a sötétnél, vagy a bezártságnál...

És az ilyen jellegű dolgoktól való félelem nem a gyávaság csupán a józanság jele. Nem szégyen, én mégis szégyellem. Szégyellem, hogy nem vagyok eléggé erős és bátor, hogy nem vagyok őrült és esztelen. Csak egy gyenge lány... Pedig azt hittem, most sikerül. Annyit gyakoroltam és készültem rá. Hatodik végére én voltam a legjobb párbajozó az egész Roxfortban, fejből fújtam az összes átkot és az ellen átkokat. Senki nem tudott legyőzni. Egész nyáron folytattam a gyakorlást tovább, fizikailag is edzettem magam, hogy élesben minden a legnagyobb rendben menjen. Még a gyengélkedőre is elmentem segíteni tavaly, hogy lássam, hogyan kell ellátni egy törést, vagy szúrást esetleg átkot. Majd gyógynövénytani verseny eredményem az országos második hely lett. Meg tanultam, hogy mi gyógyít, mit. Hol lehet meglelni őket, és minként kell velük gazdálkodni, esetleg tenyészteni.


Azt hittem, hogy felkészültem rá. Hogy elkezdhetem a hadjáratot ellenük. De tévedtem. Hiába a megfelelő fizikum és hatalmas háttér információk, ha egyszer még mindig én vagyok a kevésbé tapasztalat, félős lány a Roxfortból...

Pedig világ éltemben azt hittem, hogy bátor vagyok és erős, ám egyetlen valódi erényem a kitartás lett, amelynek segítségével, jobban bírtam mindent, minden fájdalmat, keserűséget és kínt. Az akarat, amivel centiről centire haladtam a célom felé, hirtelen elhagyott és helyébe a jeges félelem hullámai kúsztak. Voldemort és a kis talpnyalói két évvel ezelőtt ránk támadtak. Anyuék harcoltak ellenük lévén, hogy aurorok voltak. És túl is élték. De kórházba kerültek egy időre, és most alig emlékszenek arra az estére, helyesebben arra az évre. Kényszerszabadságra kerültek, és kénytelenek voltunk apa nagybátyához fordulni, hogy segítsen nekik bepótolni a hiányzó részeket. Az én történet viszont innen fordult élesbe. Arról az éjszakára olyan pontosan emlékszem, mintha csak felvették volna, aznap azt hittem végem. És féltem. Gyáva voltam, sikítottam, sírtam, de nem segítettem. Ez volt életem legrosszabb húzása, utána hónapokig nem mertem egyedül lenni, és ha valaki csak megérintett pánikroham tört rám. A barátaim sorban hagytak el, vagy próbáltak meg, elrángatni valami mesterhez, aki kigyógyít, de minden ilyen mozdulásuk annyira felkavart, hogy újabb és újabb roham tört rám. Nyüszítve bújtam el, ha megláttam a mardekárosokat, és a pálcámmal virrasztottam át az éjszakákat. Nem mertem becsukni a szemem, mert újra felidéződtek a rossz emlékek, és általában sikítva és csurom vizesen tértem magamhoz. Abban az időben minden héten legalább kétszer voltam Dumbeldore irodájában, és időnként ott is rám tört a pánik, egyszer még halucináltam is, és sikítva bújtam az igazgató asztala alá. Így telt el az ötödévem.

Kicsúfoltak és kigúnyoltak az emberek, örültnek hittek, aki a saját árnyékától is megijed. Eltiltottak a tanárok a mágikus lények óráról, hogy nehogy valami olyan lelki sérülést okozzak magamnak, ami súlyosbítja a helyzetemet. Ötödév vége előtt azonban, megváltozott az életem, visszatért a régi kerékvágásba, mert a Sötét varázslatok kivédése tanárom tehetségesnek talált. Követelte, hogy járjak az általa megrendezett szakkörre, és ő magam időnként különórákat tartott nekem. Mindent elmondott, amit tudnom kellett, arról, hogy hogyan kell megvédeni magamat, és felkészített életem első igazi párbajára. A kezdés előtt éreztem, hogy újra előjönnek annak az estének az emlékei, éreztem, hogy a félelem eluralkodik rajtam, de hallottam, a hangját a fejemben, hallottam, ahogy a tanár úr hogyan dicsért és örökké bennem maradt az a mondat, amit a kezdés előtt mondott.

Amikor nálad van a pálcád, vagy használod a varázslatot, sokkal ijesztőbb vagy, mint a legrosszabb rémálmod!

Akivel aznap párbajoztam, eltört orral, és nyolc napon túl gyógyuló sérülésekkel tért haza. Aznap jöttem rá arra is, hogy sokkal erősebb vagyok, mint hittem, és, hogy a tanáromnak igaza volt.

Hatodévtől kezdve, a mardekárosok a közelembe se mertek jönni, mert féltek tőlem. Az emberek nem mertek csúfolni és nem mertek gúnyolni, szenvedélyes harcos lettem, és visszatért belém az élet. Apáék kezdtek jobban lenni, én meg kezdtem rájönni arra, hogy mit is akarok tenni azért, hogy a félelem, ami egy évig fogva tartott soha ne térjen vissza. Azt a mondatod, ami tanárom mondott belevésettem a testembe, hogy mindig emlékezzek rá. Ezek után fogalmazódott meg bennem a terv, hogy vadász leszek. És gyilkolni fogom a halálfalókat. Mindig!

Innentől kezdődött meg újra az életem és innentől kezdve már csak ilyen alkalmakkor féltem.
Azaz én a legjobban a félelemtől félek!

Kinyitottam a szememet. A plafont láttam magam előtt. Jobbra fordítottam a fejemet. Az üres csarnokba nem volt senki. Balra fordítottam a fejemet, arra sem volt senki. Jól van. Két oldalról be vagyok biztosítva, a csarnokba nincs hely ahova mások lebújhattak, azaz egyedül vagyok. De ez nem olyan biztos. Megéreztem a pálcámat, ott volt a kezem alatt. Lassan óvatosan ráfontam az ujjaimat, erősen megmarkoltam, majd fölültem, és előre szegeztem. Sehol senki. És mi lett azzal a halálfalóval? Hogy- hogy nem végzett velem? Biztos azt hitte, hogy megölt. Mekkorát tévedett...

Megmozgattam zsibbadt testemet, és lassan felálltam. Körbe fordultam és észre vettem egy levelet, ami eddig valószínűleg a fejem felett lehetett. A saját véremmel írta meg nekem a hozzám intézett szavait. Egy mondat volt, semmi több, se köszönés, se búcsúzás, se aláírás.

Még nem végeztünk, én várni foglak!

Megrázkódtam, sebesen összetéptem a papírt, és elkezdtem kifelé haladni a régi, romos csarnokból. Kirohantam, a vasszegecsekkel megbütykölt ajtón, amely valaha biztos pompás volt. Elmenekültem a régi épületből, lábaim csak úgy szelték a kilómétereket. Sebesen rohantam, hazafelé, hajnali fényekkel versenyt futva. Haza, haza apához és anyához és Jack bácsihoz. Délelőtt indul a vonatom a Roxfortba, nem késhetem le! És apáék se láthatnak meg így. Az biztos sokat rontana az állapotukon. Jack bácsi majd meg túlteszi magát rajta, ha így lát.
A haza érkezés, zökkenő mentes volt, Jack bácsi nem szólt semmit amikor meglátta, hogy, hogy nézek ki, hogy mindenem ragacsos az alvadt vértől, és hogy a testem tele van kék és zöld foltokkal, ő már megszokta, hogy így járok haza. Hogy kerestem az alkalmat a verekedésre, hogy megnyugtassam, folyton aggódó lelkemet arról, hogy eléggé erős vagyok. Jack bácsi megértette, hogy miért teszem, amit teszek, amikor este aludtam, engem fel nem ébresztve cserélte le a kötéseket rajtam, és volt hogy felhozta a reggelit, hogy anyáék ne lássanak. Velem együtt rejtegette anya elől a véres ruháimat, vagy azokat, amelyeken kések nyoma volt látható. Cinkosom volt, mégis soha nem került szóba köztünk az éltem ezen része. Ezért is szerettem nagyon Jack bácsit, olyan volt, mint én, nem kerestek a miértekre a választ, egyszerűen szembenézett velük és elfogadta őket, egy hang nélkül.

Otthon szépen elköszöntem a szüleimtől, és felnyaláboltam a dolgaimat, és beültem Jack bácsi kocsijába, aki kivitt a pályaudvarra. Az út alatt egyszer sem szólt hozzám, csak hallgattuk a kedvenc zenéimet. AC/DC-t és Nirvanát. Mikor megérkeztünk, és leállította a motort egy pillanatra megfogta a kezemet. Nagy, kérges, meleg keze volt. Magas volt és jóságos, szinte fekete szemeivel kedvesen nézett rám. Arca olyan volt, mint a nagypapámnak, lévén mivel az ikertestvére volt, ez logikus. Mély hangja emlékeztettet a fák recsegésére.

- Clover, ugye megígérsz nekem valamit? - kérdezte és elfordította rólam a tekintetét, de megsimogatta a hajamat.
- Attól függ, hogy miről van szó - nem akartam tiszteletlen lenni, de nem szoktam csak úgy vaktában ígérgetni. Eddig csak egy ígéretem volt. Azt viszont olyan komolyan vettem, hogy majdnem belehaltam. Ez az életformám sajátossága.
Halványan elmosolyodott.

- Időnként úgy beszélsz, mint az apai nagyapád. Isten nyugosztalja - összerándultam. A papa már régóta halott mégis, szinte mindennap gondoltam rá.
- Hiányzik - suttogtam.
- Megígéred nekem, hogy az iskolában még jobban megtanulsz védekezni? Többet kell edzened, ha egy képzett halálfalóval akarsz végezni - mondta csöndben. Ez volt az első alkalom, hogy beszélt az én új életem eme részéről. A kérése meglepett. Gyakorlatilag buzdított arra, hogy tegyem azt, amit eddig. Csak csináljam jobban.
- Megígérem - bólintottam. Ekkor újra rám nézett, az arcán különböző érzések suhantak át. Büszkeség, félelem és dac.
- Jól van Clover, indulj. Le ne késd a vonatot! - majd nyomot egy puszit a homlokomra és belenézett a szemembe - És ne felejtsd el, hogy mit ígértél!